Cirkuszi artistából lett vezetőedző! – így csinálta Trenka János

A címben leírt mondat -ahogyan az interjúból is kiderül- valóban igaz. Trenka János tényleg dolgozott cirkuszban, karrierje azonban nem ott kezdődött. Ő maga is tornászként kezdte pályafutását, és igen sokat kellett tennie ahhoz, hogy mára Ő legyen a Dunaferr torna-szakosztályának vezetőedzője.

Az indulás

Hogyan ismerkedtél meg az alapokkal?

- Jó régen volt. Én még a négyes számú óvodába, a mai Csillagvirág óvodába jártam. Kréter Béláné, Klári néni volt az aki, felmért bennünket gyermekeket, és a szüleimen keresztül meghívtak engem is, hogy menjek tornázni. Ezeket a foglalkozásokat, a volt Kis-Vasváriban tartották, ami ma a Kereskedelmi iskolaként (Dunaújvárosi SZC Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakgimnáziuma és Szakközépiskolája) létezik. Igazából onnantól datálódik ez az egész. Elvittek a szüleim, én izgága voltam, amúgy is mindenhova felmásztam, mondhatni „adta magát a dolog”.

Milyen volt a folytatás, milyen sikereket értél el?

- Ha jól emlékszem az első és a második évet a Kis-Vasvári tornatermében csináltuk. Utána jöttünk át, ide a tornacsarnokba. Amikor én megláttam a lányokat a gerendán, na akkor azt mondtam:

„ha nekem oda fel kell mennem, akkor én ezt abbahagyom”

De nem hagytad!

- Persze, hiszen rögtön utána mondták, hogy az egy női szer, így nekem a gerendán nem kell dolgoznom. Ezt követően Limperger Márta néninél voltam. Ő egyébként a Limperger István mesteredzőnek volt a lánya, és ő is tanított engem. Később pedig innen kerültem át, Kovács Péterhez, és Paprika Jenőhöz.

Aktív sportolóként

Versenyzőként mely szereken indultál, illetve melyik állt hozzád a legközelebb?

- Ahogy most is, úgy régen is az volt az elv, hogy férfiaknál mind a hat szert kötelezően kellett csinálni. Már akkor is, csakúgy mint ma, mindenkiből összetett tornászt próbálnak, próbálunk nevelni.

Versenyzőként nekem nem volt kifejezett kedvencem, ugyanakkor a nyújtó volt talán az, ami annyira nem ment, nem voltam tiszta Még a lovon sem voltam túl jó, mert nagyon kötött vállaim voltak. Talán ez a két szer, amin igazából a teljesítményem soha nem volt olyan amilyet szerettem volna.

Milyen eredményeid voltak aktív sportolóként?

- Lehet, hogy meglepő lesz, de én sosem voltam, és nem is tartottam magam kiemelkedő tornásznak. Serdülő országos bajnok voltam, illetve sok diákolimpiát nyertem. Ami nagy dolog volt még akkoriban, volt egy úgynevezett ifi minősítés.

Úgy nézett ki, hogy volt egy pontszám, ami a különböző előírt, illetve szabadon választható gyakorlatokból tevődött össze. Ez ha megfelelt a felállított kívánalmaknak akkor ez az úgynevezett „ifi minősítéssel” rendelkezett. Ezzel egyébként akkortájt még pénz is járt. Voltam néhányszor külföldi versenyen, de mint már mondtam, nem voltam kiemelkedő tornász.

Élet a tornán kívűl

Trenka János 15 évesen fejezte be az aktív sportot, egy könyöksérülés miatt. Azonban nem lett azonnal edző. Hosszú, és rögös volt az út, amely az aktív sportolói pályafutás befejezésétől, a Dunaferr SE torna-szakosztályának vezetőedzői pozíciójáig vezetett.

Tudtad azt, hogy edző leszel?

- Nem, bár imádtam tornázni, a tornával foglalkozni. Miután abbahagytam, akkor is azért vissza-visszajártam hetente, havonta „edzegetni”. Ugyanakkor nyilván tudtam azt, hogy a tornán kívül is van élet. Elvégeztem a kereskedelmi iskolát itt Dunaújvárosban. Amikor befejeztem, nekiálltam egy sportedzői szaknak az egyetemen, illetve a technikusi iskolát is elkezdtem.

Aztán jött egy lehetőség ami félbeszakította ezeket a képzéseket. Ki tudtam menni Olaszországba, egy cirkuszba dolgozni. Szerencsére olyan számokban kellett dolgozni ahol a műtött könyökömet nem terhelem. Két évet voltam kinn.

Miután hazatértem, bár a technikusi képzést nem tudtam befejezni, az edzőképzést viszont ott tudtam folytatni ahol abbahagytam.

Vissza a terembe, már edzőként

Hogyan döntöttél végül mégis az edzősködés mellett?

- Jött Prémusz Kriszta. Ugyanis ha jól emlékszem a tornacsarnokot bezártál 2003-ban, vagy 2004-ben. Utána pedig csak Ő maradt itt edzőnek, Kriszta pedig hívott engem edzőnek. 2005. szeptember elsejével beadtam a derekamat.

Azóta pedig edzőként dolgozol. A torna nem egy könnyű sport, milyen erre megtanítani a fiatalokat?

- A kicsiket tanítani mindig nagy öröm. Annyi szeretetet adnak, odajönnek, megölelnek. Olyan sok impulzust, szeretet adnak, hogy leírhatatlan. Ebből a szempontból az a korszak sokkal „tetszetősebb”. Lehet rajtuk érezni, hogy tele vannak szeretettel.

Ennek azonban van egy másik oldala is, sokkal keményebb az a munka fizikailag, amit ezekkel a fiatalokkal el kell végezni edzőként.

Ma már más. Nyilván ahogy nőnek, úgy nem kevesebb szeretet árad a gyerekekből, sokkal inkább másféle lesz az edző és a tanítványok kapcsolata.

Nekem is manapság ugye már felnőtt tornászaim vannak tapasztalom ezt. A felnőtt korba lépett tornászokkal pedig sokkal inkább a mentális, pszichikai felkészítés, felkészülés kerül előtérbe.

Ha már ezt a részét említetted az edzői szakmának hivatásnak: verseny közben, mennyi ráhatása van egy edzőnek arra, amit a tanítvány bemutat?

- Abba, amit akkor és ott a versenyen, a szeren bemutat a versenyző arra nincs ráhatás. Az azonban, hogy a versenyző mit, hogyan csinál, az javarészt a felkészülésen múlik, amit az edző irányít. Tehát közvetve természetesen nagy ráhatása van az edzőnek a tornász teljesítményére.

Hozzá kell tennem, olyan versenyzővel, nem találkoztam még, akinek a felkészülése teljesen zökkenőmentesen sikerült volna. A kulcs, hogy sikerül e ráhangolni a gyereket arra, hogy csak önmagára, a külvilágot kizárva figyeljen. Van olyan típus akinek ez könnyen megy, van akinek nehezebben.

Emellett pedig nyilván van egy edző-tanítvány kapcsolat. Mennyire tudják elfogadni egymást, milyen mélységű bizalom alakul ki közöttük.

Milyen vagy edzőként? Illetve, mire vagy a legbüszkébb?

- Vannak nagyon szép, jó eredmények amikre büszke vagyok. De, hogy mire vagyok a legbüszkébb azt nem most szeretném még megmondani. Hiszek abban, és remélem, hogy a része az edzői pályafutásomnak, még hátravan.