Az én történeteim - 5. rész

1961. végén a MÜM 316-os szakmunkás képző iskolában már másodikba jártunk és „ki voltunk helyezve” üzemekbe. (egy hét üzem, egy hét iskola – a szerk.) Mivel a Dunai Vasmű meleghengerműve már 1960-óta termelt, a diákok többségét oda irányították. A Bartha Lacit, a Mundtner Lajost és engem a hideghengerműbe helyeztek, ahol még a hengerállványok beszerelését végezték. Hatalmas csarnok, mindenütt gépek, szinte elvesztünk közöttük.

Osztályfőnöki látogatás

1962 tavaszán 16-éves voltam, amikor Sándorfi László osztályfőnököm eljött hozzánk családlátogatásra és szörnyülködve látta és hallotta, hogy mi 5és fél éve egy pincében lakunk. 

Fellelkesített bennünket, hogy mindent elkövet, hogy kapjunk egy állami bérlakást. Jó ismerőse volt a szintén fiatal Miskolci Miklós a Dunaújvárosi Hírlap újságírója, aki egy figyelemfelhívó cikket írt a Hírlapban „Életrajz helyett” címmel, amelyben leírta sanyarú körülményeinket. A Tanács illetékesei nem foglalkoztak velünk. Két hét múlva írt egy másik cikket azzal a címmel, hogy „Cikkünk nyomán”, erre sem történt reagálás. Ekkor levélben megkérték a Magyar Ifjúság c. újság szerkesztőségét, hogy küldjenek le valakit Dunaújvárosba. 

Egy újságíró a fővárosból

Éppen üzemi gyakorlaton voltunk a hideghengerműben, amikor hívattak a hengermű igazgatóságra, hogy egy újságíró keres. Munkaruhában, bakancsban, svájci sapkában beállítottam és ott várt az irodában az osztályfőnököm egy 25 éves forma nagyon csinos lánnyal, ő Somos Ágnes volt a fővárosból. Kiderült, hogy a Magyar Ifjúság újságírója és kért, hogy öltözzek át, megyünk a Városi Tanácshoz. Már nem tudom, hogy kerültünk oda, de a Tapolcai Jenő tanácselnök fogadott bennünket és megígérte, hogy megoldják a lakásproblémánkat. Mielőtt elment az újságírónő azt mondta, hogy ha két héten belül nem történik intézkedés, hívjuk fel telefonon. Semmi nem történt és az osztályfőnököm újra felhívta. Másnap leutazott, megjelent a gyárban, átöltözés és irány a Tanácsháza. Ekkor már küldöttséggel mentünk. Az osztályból a Bartha Laci, a Mundtner Lajos, Busi Karcsi, az osztályfőnökünk és én, élen a pesti újságírónővel. Szerencsénk volt, mert a Tapolcai Jenő tanácselnök az irodájában volt. Meglepődött, hogy ennyien beállítottunk és főleg akkor amikor az újságírónő nekitámadt, hogy ennyit ér a szava? stb…

„Igaz mese négy jóbarátról”

A tanácselnök az újságírónőt behívta a belső szobába és kb. öt perc múlva, amikor kijöttek ott állt két fekete Volga személygépkocsi, hogy megyünk a Pincesorra. Az elsőbe a tanácselnök, az újságírónő és én, a másodikba az osztályfőnököm és a három osztálytársam ült be. Amikor a pincénk előtt megállt a két fekete autó összeszaladtak a közelben lakók, a mama is kijött és kérdezték, hogy Rozi néni kik ezek? A mama meglátta a tanácselnököt és ijedten mondta, hogy „Ezek a nagy eltársak”. („v” nélkül) Aztán meglátott engem is meg a többieket, és megnyugodott. Bementünk a pincébe, ami viszonylag tágas volt és rend is volt benn. Csak perceket töltöttünk ott és visszavittek bennünket a tanácsházára. Az újságírónő visszament Pestre és írt egy nagy cikket a Magyar Ifjúságban, „Igaz mese négy jóbarátról” címmel, nem dicsérte meg a városvezetést. Egy héten belül megkaptunk egy (egy szoba főzőfülkés) garzonlakást a Barátság városrész Dimitrov út 4. negyedik emeletén. 

Beköltöztünk az új lakásba

A nagymama, a húgom és én nagy örömmel költöztünk be az új lakásba. Ezek után, hogy én is városi lettem sokat barátkoztam a Barta Lacival, a Mundtner Lajossal, és a Busi Karcsival, de más osztálytársaimmal is pl. a Halmi Lajossal és a nagyvenyimi Ember Sanyival, de nem hanyagoltam el a pentelei osztálytársaimat sem. Sándorfi László oktatónk továbbra is odafigyelt ránk és engem is segített ahogy tudott. Ő akkor esti tagozaton a Felsőfokú technikumba járt és az osztálytársaitól hozott nekem munkát. Azoknak az osztálytársainak, akik nem szerettek rajzolni és megbíztak bennem, egy kis zsebpénzért én rajzoltam meg a műszaki rajz házi feladataikat. A hideghengerműben egyre több „szakival” ismerkedtünk meg és sokat tanultunk tőlük, például a Kenderes Tamástól, a Marton Pista bácsitól és másoktól.

Beléptem az iskolai KISZ szervezetbe és én is csináltam, amit a többiek. Mindezek mellett templomba is jártunk a mamával. Szigetszentmiklósra is elmentünk anyám sírjához, de egyre ritkábban. A húgomnak is megvolt a konfirmációja a dunaújvárosi református templomban.

Mindig belekeveredek valamibe…

1963-ban már harmadikos végzős diákként a tanulás mellett szórakozni is jártunk. Kora tavasszal történt, hogy a Szalki szigeten lévő férfiruhagyár kultúrtermében egy szombat esti bálon vettünk részt a barátaimmal. Késő este volt, amikor néhányan gyalog elindultunk haza a városba. Az óvárosi Szovjet emlékműnél lévő buszmegállóban elértünk egy vidéki buszt amire cigarettázva szálltunk fel. (azelőtt és azóta is csak ritkán dohányzom) A buszvezető elkezdett velünk kiabálni és eldobatta velünk a cigarettát. Szerencsésen hazaértünk és hétfőn reggel hívattak az iskolaigazgatói irodába. Bene Károly igazgató megkérdezte - Miklós, hol voltál tegnap este 10 óra után. Én nyugodtan mondtam, hogy én tegnap este otthon voltam, kérdezzék meg a nagymamát. Erre az igazgató lehívatta a Koroknai elvtársat, aki egy ötven év körüli oktató volt és megkérdezte tőle: Koroknai elvtárs hol láttad a Miklóst tegnap este? Elmondta, hogy ő tegnap este a buszon volt és látta, ahogy többen cigarettázva szálltunk fel a buszra. Rákérdeztem, tegnap este? Azt válaszolta, igen! Vagyis nem tegnap, hanem tegnapelőtt! Mondom, hát akkor igen, de előbb a tegnap estét kérdezték. 

Megbüntettek három hónap „tanulóidő meghosszabbításra”. Ez a büntetés azzal járt, hogy a vétkes nem kapta meg a szakmunkás bizonyítványt júniusban, hanem csak három hónappal később. Arra az időre csak ösztöndíjat kaphatott.

Dönteni kellett mi a fontosabb

A szakmunkásvizsga része volt, hogy „vizsgamunkát” kellett készíteni, ami több hétig is eltartott. A Bartha Laci, a Mundtner Lajos és én közösen készítettünk egy anyagvizsgáló ún. Charpy - ütőgépet, amely törésteszttel állapítja meg a vizsgált anyag „ütőmunkáját”. A két hengermű között lévő Mechanikai laborban lévő eredeti gépet „felvételeztem” és fele akkora méretben ( ½-arányban) megrajzoltam a gyártási rajzokat. A forgácsoló munkákat megcsinálták nekünk a Mechanikai labor forgácsoló műhelyében, a lakatos, hegesztő és szerelési munkákat pedig mi hárman végeztük ugyanitt. Sokat segítettek az ott lévő vezetők, Andrási Miklós és Koós János. Május első hetében kellett leadni a vizsgamunkát és mi el voltunk maradva. Végül úgy döntöttünk, hogy nem megyünk a május 1-i felvonulásra, hanem benn a gyárban dolgozunk tovább a vizsgamunkán. Végül időben leadtuk, a május 1-i felvonulásról való távolmaradásért viszont, mindhárman kaptunk három hónap tanulóidő meghosszabbítást. Ezzel nekem már kétszer három hónapos büntetésem lett és közeledett a szakmunkásvizsga. 

„Segíts magadon, az Isten is megsegít”

A szakmunkás vizsgán kitűnőre vizsgáztam (egyedül a géplakatos osztályokból) és a vizsgamunkánk, amit hárman készítettünk szintén a legjobb lett az iskolában. (évekig ki volt állítva az új iskola épületében) A jutalmunk az lett, hogy mindhármunknak törölték a három hónapos büntetését. Nekem a kitűnő elméleti vizsgáért jutalmul törölték a másik három hónapos büntetést is.

Ezek után tiszta lappal kezdhettük a nagybetűs felnőtt életet….

Mivel a Dunai Vasmű állományában voltunk egyértelmű volt, hogy oda megyünk dolgozni, ahol a gyakorlatot töltöttük. 

1963. augusztus 7-én jelentkeznünk kellett a Hengerművek főmechanikusánál Lőkös Gyulánál, aki üdvözölt bennünket és elkérte a Munkavédelmi kiskönyvünket, amit én nem hoztam magammal. Azt mondta, menjek haza érte. Mire visszaértem szétosztotta a társaságot és közölte velem, hogy én a Meleghengermű gépészeti üzembe kerülök. Hiába mondtam, hogy én a Hideghengerműben voltam gyakorlaton, azt mondta, hogy ide kell az ember. Így kerültem a Meleghengermű gépészeti üzem energetikai csoportjába, mint ifjú géplakatos. (még nem voltam 18 éves) 

Ebben az évben a mama 55-éves korában nyugdíjas lett, a húgom pedig az általános iskola 8. osztályába járt. Gyakorlatilag én lettem a „családfenntartó.”

Ez azzal az előnnyel járt, hogy évekig nem hívtak be katonának. 

(Folytatjuk!)
További képek a galériában:

Nyíri Miklós