A cipész, aki mindig megmaradt a kaptafánál

Dunaújvárosban azonban még él és dolgozik a cipészek utolsó mohikánja. Ő nem más mint Majlinger János, aki a technikumi városrészben tevékenykedik – évtizedek óta – mindenki nagy megelégedésére. A Bercsényi utcai műhelyében látogattuk meg. Volt miről mesélnie a mester úrnak.

– Szeptemberben lesz negyvenegy éve, hogy ebben a műhelyben elkezdtem a tevékenykedésemet. El sem hiszem most, hogy 1983-ban milyen fiatal voltam. 

amely akkor a Vegyesipari Vállalathoz tartozott, majd később abból lett a Duna Cipő. Sohasem voltam főállásban maszek. Amikor a cipőgyárban két műszakban dolgoztam, akkor ez volt a harmadik, most pedig már a nyugdíj mellett csinálom. A kezdet kezdetén este tízig is dolgoztam, most már nem. Abban az időben a feleségemre hárult minden, ami a családdal kapcsolatos volt, sokat kínlódott miattam, a gyerekek nevelése is szinte teljesen rá maradt. Most már más a munkabeosztásom, általában délelőtt dolgozom, délután pedig fogadom a kuncsaftokat. A kettőt együtt nem lehet. Közel lakom a műhelyemhez, szombaton és vasárnap hajnalban lejövök, akkor megcsinálom a varrásokat, mert az nem hangos tevékenység.

Ahogy a varrás szóba kerül, megakad a szemünk egy igen patinásnak tűnő varrógépen. A mester úr egyből mondja, érdekes története van annak a gépnek.

– Legalább százéves, a műhely lelke, varr és stoppol is, negyven éve használom. Kölcsönből vettem hatezer forintért. 

A varrógép kapcsán rögtön felmerült a kérdés: napjainkban, amikor azt éljük meg, hogy dobj el mindent, és vásárolj újat, be tudja e szerezni a munkájához szükséges eszközöket, alapanyagokat, kiegészítőket.

– Minden kapható, de egyre drágábban. A megfelelő ragasztókat, a talpanyagokat, a bélést, a bőröket, mind meg tudom venni. Műanyagot nem használok, csak bőrt.

A munkaasztalán feltűnnek az apró szögek, faszögek is. Óhatatlanul kicsúszik a szánkon: ön még szögez? És mint kiderül, igen.

Lelkesen mondja, egy saroknál a ragasztás önmagában még kevés. Megvannak azok a pontok, ahol szögezni kell. A sarkok lyukait faszögekkel tömíti, és abba üti bele az apró fémszögeket. A ragasztás kapcsán megtudtuk még, hogy gondot okoz az, hogy otthon sokan próbálkoznak a cipő ragasztásával, pillanatragasztót használnak és olyan bolti ragasztókat, amiket rájuk sóznak, de azokkal csak ártanak a cipőnek. Az otthoni ragasztások után már nehéz helyre hozni a cipőt. 

 A műbőrt egyáltalán nem könnyű megragasztani, az előkészítése a nehézkes, maga a ragasztás már könnyen megy.

Majlinger úr mondja, szereti a műhelyét, eleinte bérelte, majd megvásárolta. Ez a második otthona. Kicsi, de ha negyvenegy évet kibírt, akkor még néhány évet le tud még itt húzni.

Cipészünk szívesen nosztalgiázik velünk, mondja, régebben, minden cipő bőrből volt, most már nagyon kevés készül belőle.

– Előfordul, hogy bejönnek hozzám, javítsam meg a cipőjüket, mondják ez bőr. Nem mindig hiszik el, amikor felhívom a figyelmet arra, lehet, hogy boltban ezt bőrcipőként adták el nekik, de higgyék el nekem, ez nem bőr. Kevés a jó minőségű cipő, Kína letarolta a piacot. 

A műbőr nem lélegzik, ezért hamar szétesnek a belőlük készült lábbelik.

Kérdésünkre elmondta, most több a munkája, mint régebben.

– Rosszabbak a cipők, hamarabb kerülnek hozzám, mint évekkel ezelőtt. De arról sem szabad elfeledkezni, valamikor tizenöt cipész volt a városban, most már csak én vagyok és a Piac téri üzlet, vagyis ketten javítunk cipőket a városban. De a cipészhiány nem dunaújvárosi jelenség. Ezt abból tudom, hogy járnak hozzám nemcsak a környező településekről, hanem Szabadszállásról, vagy éppen Sárbogárdról is.

Majlinger úr ezen a pillanaton jegyzi meg, sajnos nincs utánpótlás.

– Senki sem akar cipész lenni. Hozzám senki sem állított még be, tanítsam meg a gyerekének a szakmát. Pedig most még nagyon szívesen be tudnék bárkit tanítani, vihetné tovább a mesterséget.

Arra a kérdésünkre, hogy eddig még, megnyugtató választ kaptunk, nem szándékozik bezárni a műhelyét.

– Az egész életemet egy helyen, a cipőgyárban dolgoztam le, a bezárása előtt már csak egyedül én dolgoztam ott, amolyan mindenes lettem. Mindig jó főnökeim voltak, nem bántam meg semmit, elismerték a munkámat, egyszer még miniszteri kitüntetést is kaptam. Ha a nyugdíjam egy kicsit több lenne, bátrabb lennék, de jó így, ahogy van. Szeretem csinálni, amíg bírja az egészségem, addig nem hagyom abba. A hétvégeken feltöltődöm, nem unom a munkámat. Arról nem beszélve, milyen örömet okoz, amikor látom az arcokon, mennyire örülnek annak, ahogy megjavítottam a cipőjüket.