Igazából élni tanított meg a mellrák

– Szerintem amíg élek, nem megy ki a fejemből az a pillanat, amikor Fehérváron a Life Egészségcentrumban kimondták kerek perec: önnek melldaganata van. Az elején még csak egy kis borsószem volt, de három hét alatt annyit nőtt, hogy már kitapintható volt. Feküdtem – akkor még vizsgáltak – és éreztem, hogy ez nagyon fáj. Akkor már könnyeztem, arra emlékszem. És akkor jött a kérdés:

Az utolsó percig még bíztam benne, hogy hátha mégse. Tudom, hogy csak sírtam, sírtam, és mondták, hogy öltözzek fel, megadják a legközelebbi onkológia számát.

Akkor kicsúszott a talaj?
– Nagyon durván. Nem tudom, hogy lélekerő volt-e, vagy csak nagyon menőnek akartam látszani, de tudtam, hogy még ott van előttem a váróterem, ahol nők várnak és nem akartam őket megijeszteni. Meg mások előtt nem akarok sose gyenge lenni. Az az öt lépés, amíg kiértem a váróból, az maga volt a pokol. Még az ajtót be se csuktam, és már hisztériás sírás jött rám. Én ezt nem akarom! Én ezt nem hiszem el! A legjobb barátnőm jött el velem, kérdezte, hogy mi történt.

Persze elkezdett sírni, én is csak tutultam, és szerintem egy jó húsz percig meg se tudtak nyugtatni, annyira elvesztettem magamat. Hívjuk fel a nővéredet, hívjuk fel anyádat! Hívjuk fel az onkológiát! Felhívtuk anyát, ő gyógyszertári dolgozó, hátha van valami kontaktja, hogy hova menjek. Elkezdődött a telefonálgatás, persze senki nem akarta elhinni. Ilyen nincs, ez nem veled történik. Lementünk a Velencei-tóhoz és ott egy 3-4 órát beszélgettünk, hogy mi lesz majd velem. Azt gondoltuk, hogy majd megfejtjük az élet nagy talányait. Nem sikerült, de sokat lelkiztünk.

Megérintett a halál?
– Az a durva, hogy amikor kiderült, akkor nem. Amikor elkezdett bennem tudatosulni, hogy mivel is állunk szemben, amikor megkaptam az első gyógyszeres kezelést, amikor pszichológust kellett keressek, amikor éreztem, hogy kezdek megrogyni, akkor jöttek bennem elő ezek a dolgok, hogy én nem akarok meghalni. Nem is gondoltam rá korábban sokszor. Amikor valakivel olyan történik, akkor előjön, hogy Úristen, tényleg mi is meghalhatunk, hogy véges az életünk! Kezdett realizálódni bennem, hogy most sokkal nagyobb a kockázata annak, hogy meghalok.

Nagyon sokat beszélgettünk erről a pszichológussal, hogy ez normális-e ebben a helyzetben. Mi lesz a halál után? Úristen, mi lesz egyáltalán? Én nem is akarok erre gondolni! De mégis ott van a fejedben, hogy meg fogsz halni. Én amúgy sem akarok meghalni, nemhogy ebben! Szóval igen, megérintett, meg még vannak a mai napig ilyen gondolataim.

Küzdő típus vagy?
– Annak gondolom magam. Nyilván hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek olyan napok, amikor úgy vagyok vele, hogy lehet, hogy egyszerűbb lenne felkötni magam valamelyik fára. Nyilván vannak ezek az érzések is. Pszichiátrián is voltam ezzel az elején, de megnyugtattak, hogy ez ebben a a feldolgozási- és a gyászhelyzetben normális. Meg itt van ez a sok miért. Miért velem történik? Ezeket leszámítva felszívom magam, minden egyes rossz nap után, minden egyes könnycsepp után és azt mondom, hogy jó, akkor most felállunk, és csináljuk! Nem érdekel, ha én addig küzdök, addig megyek, amíg csak lehet. Mindegy, hogy mi lesz velem, megkaphatom azt a kemót is, amitől az összes körmöm leesik, csak mondják azt, hogy Dóri, bestagnáltál, vagy hogy meg tudjuk hosszabbítani az életed még hatvan évvel. Azzal már kibékülök, de hogy annál alább nem.

azt gondolom, és addig biztos, hogy nem halok meg.

A környezeted hogy reagált a hírre?
– Őszintén? Szerintem vannak, akik még nagyon fel sem dolgozták, vagy nem tudják hova tenni. Nem azért, mert ők kevésbé szeretnének, csak nekik teljesen más a feldolgozásuk egy ilyen esetben. Viszont a kilencven százalék azt mondja: Dóri, minden okés, nincsen gond! Jó, ez így hülyeség, mert a lehető legnagyobb gond van, de ettől függetlenül itt vagyunk teljes vállszélességben melletted. Mondjad, mit csináljunk, hogy csináljuk! Hívjál fel, ha valamit akarsz! Hál' Istennek mindenki támogat tulajdonképpen.

Magadat hibáztattad?
– Hát igazából erre nem tudnám megmondani a pontos választ.

hogy el kéne menni vizsgálatra, de valahol úgy vagyok vele, hogy egy átlagember, mint én is, nem gondol mindig egyből a legrosszabbra. Nem tudom magamat hibáztatni, azért hogy próbáltam magam megnyugtatni. Mert úgy volt, hogy kijött egy bőrbajom a nyakamnál. Akkor elmentem háziorvoshoz vele, de rá lett fogva, hogy napallergia, vagy valami ilyesmi és én ezt elfogadtam. Innentől kezdve nem feltétlen hibáztatom magamat ezért a dologért. Az, hogy nem figyeltem a jelekre… Azt meg nem tudom.

De tisztában voltál vele, hogy mire kell figyelni?
– Nem, egyébként nem. A mai napig ezzel van a legnagyobb problémám. Én magam sem tudom néha. Figyeljek oda valamire, de mire? Nem mindig értem. Ez az én gyengeségem lenne? Nem tudom. Nem tudnék egyértelműen igennel, vagy nemmel válaszolni erre a kérdésre. Mert néha úgy vagyok vele, hogy lehet, hogy igen, én is hibáztam. Utána meg úgy vagyok vele, hogy nem, miért lenne az én hibám? Én teljes vállszélességben támogatom az összes sorstársamat, viszont haragszom az egészségügyre. Mert amikor elkezdődött, hogy iszonyatosan fájt a mellem, és bementem a sürgősségire (kihez menjek, fogalmam sincs, hogy mi bajom van, de azt tudom, hogy ez nem menstruációtól való fájdalom), csak egy sima vérvétel volt,

Közben kerestem egy magánorvost, elmentem ultrahangra. Ott már mondták, hogy valami nem kerek. A harmadik orvos, vagyis a második magánorvos mondta ki hogy ez van. És mire eljutottam idáig, addigra áttétes lettem.

Ez mennyi idő volt?
– Olyan másfél hónap? Küldik a papírokat 45 év fölött, ez tök jó, csakhogy én sem vagyok 45. Oké, megcsinálom magamon az önvizsgálatokat! Ha nagyon őszinte akarok lenni, az elmúlt egy évem arról szólt, hogy önvizsgálat. A primer daganat, amit találtak, szerintem tapintásra még mindig ugyanakkora, mint akkor, viszont a leletek szerint meg kisebb. Egy éve folyamatosan tapicskolom magam, de nem feltétlen tudom eldönteni, mert nem vagyok orvos. Értem ezt az önvizsgálatos dolgot, de nem lehetne egy évben egyszer szakembernek megvizsgálni? A fiatalokat is, mert ez a betegség sajnos már nem csak az időseket támadja.  Most visszakanyarodnék arra, hogy haragszom-e magamra? Nem, mert

Én, mint cukrász, sajnos nem tudom megállapítani. Bár lenne annyi eszem, hogy magamat ki tudnám vizsgálni, de sajnos nincs. De nem feltétlen csak magamra haragszom, ha haragszom is valakire. Ha lehet is egyáltalán ebben a helyzetben haragudni bárkire is.

Mi a nehezebb? Az esték vagy a reggelek?
–Az esték. Bár mondjuk mostanában a hátfájásaim miatt a reggelt is mondanám, de alapjáraton az esték, amikor egyedül marad az ember a gondolataival, azok nehezebbek.

Meg tudod oldani, hogy pozitívak legyenek ezek a gondolatok?
– Hál' Istennek igen. Most már egyre jobban megy, és azt látom, hogy ebben fejlődök.

De ehhez kellett a segítség.
– Persze. Én azt mondom, hogy szerintem nem szégyen az. Az elején nagyon gáznak tartottam, hogy pszichológushoz kell mennem. pedig tulajdonképpen az emberek 99 százalékának kéne pszichológus és nem azért, mert hülyék, csak mert maga az élet borzalmas néha. Úristen, Dóri! Pszichiáter, ezt kimondani is rossz, azt hiszik, hogy bolond vagyok. Elkezdtem én is elhinni, hogy lehet elmebajos vagyok. De nem vagyok az. Kellett, és azt gondolom, hogy ez nem szégyen. Az elején azt gondoltam, hogy ez gáz lesz. Mi lesz ebből, mekkora pletyka? És igazából tökre nem lett. Rájöttem arra, hogy

nem szégyen az, ha más előtt elsírja magát az ember, ha gyengének tűnik néha.

Gondolom, elterjedt villámgyorsan a híre. Megváltozott az emberekkel való viszonyod amióta tudják?
– Nem. Az elején nagyon mézes-mázasak voltak. Leginkább csak messengeren hozakodnak ezzel elő, élőben nem. Ott érződik az embereknél, hogy csak azért ír rám, azért mézes-mázas, és sajnál, hogy meghallgassa, majd eltűnik évekre, de tud rajtam csámcsogni. De van az az ember, aki csak félévente ír rám, de akkor olyanokat, hogy „te még mindig egy csoda ember vagy, és nem tudom, hogy lehet ekkora erőd!”. A kettő között azért van különbség, hogy: Szia, mizu? Mit mondtak a dokik, mi van veled? Jaj, annyit gondolok rád!”, vagy azok az emberek, akik minden nap rám írnak, hogy Mizu veled? De ők nem azért kérdezik, mert úgyis tudják, hogy mire gondolok, mert minden nap beszélünk erről.

Miért beszélsz erről nyilvánosan?
– Hogy tudatosuljon az emberekben. Nagyon sok olyannal találkozom, hogy „rajta nem látszik, akkor nincsen baja”. Ez nem csak nálam, nagyon sok nőnél van még így. Nem biztos, hogy egyből kemót kap, és akkor neki nincs semmi baja? Ez az egyik. A másik, hogy igenis tudniuk kell a velem egykorúaknak, sőt a fiatalabbaknak is (és nagyon nehéz beleverni némelyik fiatalnak a fejébe), hogy igenis figyeljen oda magára. Nem a „haverokbulifanta” a legfontosabb mindig. Néha állj meg és nézz körbe, nézz magadba, hogy mi történik veled! Foglalkozz magaddal, ne csak azzal, hogy most megyünk ide, megyünk oda, és de nagy sztárok vagyunk, hanem néha állj meg egy kicsit, gondold át az életed, és

Nagyon sokan megrökönyödnek, hogy „Úristen, hogy te ilyen fiatal vagy!” De még mindig nem annyira elterjedt, hogy ezt tudatosítsák magukban, hogy igenis, ha csak 45 éves kortól küldenek papírt, akkor évente szánjál magadra 30-40 ezer forintot! Menj el magánba és csináltasd meg a vizsgálatot, mert fontos! Tulajdonképpen ezért, hogy felhívjam az emberek figyelmét. Egy kicsit talán felnyitja a szemüket, és lehet, hogy empatikusabbak lesznek. Ha csak két embernek tudok segíteni azzal, hogy én 28 évesen ezt felvállalom, akkor már jó vagyok. 

Más ember leszel, hogyha kijössz ebből?
– Az biztos. Szerintem már most nagyon sokat változtam. Most is önzetlen vagyok, de régen ez nagyon káros önzetlenségbe ment át. Nem számított, hogy magamat elnyomom, semmi, csak másnak tudjak segíteni. Most már úgy vagyok vele, hogy teszek rá, hogy mi van másokkal. Van, mikor teszek rá. Mármint most is érdekel, de most azt mondom, hogy éppen magammal vagyok elfoglalva, térjünk rá vissza egy nap múlva! Holnap már tök jól leszek, és akkor mondjad, mi a problémád, de ne most! Szóval,

Hogy tök jó, hogy anyámmal beszélhetek minden nap. Ezek természetes dolgok voltak, és most is természetesnek veszi az ember, mert van neki. Aztán amikor rájön arra, hogy elvesztheti, akkor rájön. Természetes volt, hogy anyám minden nap főz ránk, de anyának jól esik, ha néha én főzök rá. Ne legyen természetes, hogy mindenki szeret, hanem igenis te is szeress vissza! Te is tegyél azért, hogy tudjanak még jobban szeretni, vagy hogy te tudj még jobban szeretni! Szóval azt hiszem, hogy már most elkezdett tanítani ezekre. Meg elkezdtem figyelni magamra. Bakancslistát írtam. Ez is tök jó dolog, de nem csak a bakancslistámat írom (sose lesz kétszázmillóm, de az is rajta van), hanem olyankor elgondolkozom azon, hogy mivel tehetem magam boldoggá. Elgondolkodom azon, hogy tök jó, mert ma süt a nap és többet tudtam a kutyámmal játszani. És ez már egy boldogságforrás, nem arra gondolok, hogy tegnap meg szakadt az eső. Szóval apróságok. Sokkal jobban értékelek dolgokat, mint eddig, olyanokat is, amiket eddig nem is értékeltem.