Iparos a javából: negyven éven át dolgozott vállalkozóként

Horváth József kiváló vállalkozó hírében áll ebben a kistérségben. Hogy kezdődött negyven évvel ezelőtt? A Dunaújvárosi Városgazdálkodási Vállalat karbantartójaként dolgozott, és az igaz történet része, hogy a főnökével nem voltak egy platformon a munkaidő kihasználását illetően, mert ami munkát kapott, azt megcsinálta, és dolga végeztével hazajött. Nem ücsörgött műszak végéig, inkább tette a dolgát, „maszekolt”. Meg is mondta, nem fog hattól kettőig ott lenni, ha kilencre már elvégzi azt a munkát, amit kapott aznapra. Egyszóval kitelt számára a városgazdálkodásnál, ott hagyta a céget. Iparos lett 1984 júniusában. Már gyermekként is erre felé kacsintgatott. A szomszédjukba költözött egy kőműves, aki felkarolta a tízéves Józsit, megmutatta neki a szakmát. Attól kezdve tudatosan készült arra, hogy ő kőműves lesz. Először egyedül, aztán az öccsével együtt vállaltak építkezéseket, majd ismét egyedül folytatta, miután a testvére kiment Ausztriába.

• Horváth József, a kőműves kisiparos egyszer csak a Cukép Kft. ügyvezetőjeként folytatta…
• Baleset kényszerített erre. Rám dőlt egy fal, nyolc hónapig nem tudtam fogni a kezemmel. Muszáj volt alkalmazottakat fogadni, ha minden elvállalt munkát el akartam végezni. De azonnal kellett egy cég, nem tudtam alapítási procedúrákra várni, mert a munka nem várhatott. Mondták, hogy van egy cég, a Cukép Kft.-t, ami teljesen tiszta és jó. Ezt meg is kaptam a Sarokház cukrászdát üzemeltető házaspártól. A név cukrász és építőipari vállalkozásra utal eredendően, de ezt azóta sem változtattam meg. Jó így. 

Becsület, tisztesség, jó munka

Horváth József azt mondja, nem érti meg azokat, akik azt mondják nincs munka. 1984 óta ők még nem unatkoztak, sőt, mindig többet vállaltak annál, mint amennyit el tudtak végezni. Úgy köszöntött rájuk a karácsony, hogy egy csomó feladat bent maradt, és folytatásra várt. Évek óta 9-10 alkalmazottnak adunk munkát, olyan is van köztük, aki húsz, vagy például harminc éve nálam dolgozik. Hangsúlyozza:

• Az építőipar mindig nehéz volt. Nem akarom én a kontárokat megszólni. De vagy a becsület, vagy a tisztesség vagy a jó munka az, ami hozza az újabb és újabb megbízásokat. Hullámvölgyek mindig vannak. Emlékeim szerint talán kilencvenkettő lehetett például, amikor a családi házak építése jelentősen visszaszorult, elhatároztam, elkezdek közületezni. Kopogtattam a polgármesteri hivatalok ajtaján, ajánlottam magunkat, mondták, majd szólnak… Természetesen senki nem szólt. Aztán jöttek a most közbeszerzésnek nevezett pályázatok. Valaki megkeresett bennünket, árajánlatot kért, megadtuk, és elnyertük a munkát, aztán jött a következő és a következő. Most már szinte teljes egészében ebből élünk. Jók az áraink, jók a kollégák, tisztességesen elvégezzük, amit elvállalunk. De nem könnyű. Volt a vállalkozásban olyan év is, amikor decemberben a saját házamra számláztam 150 ezer forintot, hogy papíron legyen bevételem. Mert azt már az elején eldöntöttem, veszteséges nem lehetek soha az életben. Likvid problémák persze adódhatnak, de veszteséget nem termelhet egy vállalkozás az én értékrendem szerint. 

• Honnan ez a nagy elszántság a munkára?
• Úgy gondolom, az a miénk, amiért megharcolunk. Heten vagyunk testvérek. A szüleink által megvolt mindenünk, de semmink nem volt. A szó szoros értelemben volt egy mackónadrágom, amit édesanyám kimosott esténként, megszárogatott a kályha mellett télen, és másnap is abba mentem iskolába. Hároman voltunk nagyfiúk, hármunknak volt két sötétkék öltönye, így értelemszerűen mindig csak ketten mehettek az iskolai ünnepségre, és mivel én voltam a legfiatalabb, az esetek többségében nekem mondta anyám, hogy „Nem kell neked odamenned, kisfiam!” Talán ezek az évek, a tapasztalások erősítették bennem a bizonyítási vágyat. De soha nem másnak, mindig magamnak akartam bizonyítani. Gyerekként láttam, ahogyan a szomszéd kőműves élt, hatvanhét táján, amikor autó még alig volt az utakon, és ő vett egy Wartburgot. Akkor határoztam el, én is kőműves leszek. Minden akadály ellenére kitartottam emellett. Amikor fiatalemberként az öcsémmel dolgoztunk, nem volt olyan ház, amit egy nap alatt fel nem falaztunk. Tele voltunk energiával, szerettük és tudtuk is csinálni. 

•  Előszállás, Nagykarácsony, Daruhegy… aztán teltek az évek, Dunaföldvárt tizenöt év után tudtuk bevenni, és elérkezett kilencvenkettő, mint említettem, amikor a balesetemkor úgy döntöttem, megpróbálok nagyobban, céges formában vállalkozni.
• Volt az Ipartestületek Országos Szövetsége (IPOSZ) elődjének, a Kisiparosok Országos Szövetsége (KIOSZ) dunaújvárosi elnöke. Hogyan emlékezik erre az időkre?
• 1984. június 15-én kaptam meg az ipar igazolványt. Persze az sem ment egyszerűen. 1984 májusa környékén a KIOSZ-nál megkérdezte a Nagyné Erzsike néni, miért nem vagyok még maszek? Elmondtam, hogy már egy éve beadtam a működési engedélyhez szükséges kérelmet és papírokat a tanácshoz, azóta várok a soromra. Azonnal felhívta az előszállási tanácsot, és mire én Dunaújvárosból hazaértem Előszállásra már ki volt állítva az iparigazolványom. Akkor ősszel kihelyezett KIOSZ ülések voltak, tisztújításkor bekerültem előszállási küldöttként. 1989-ben alakult át szervezet és lett az IPOSZ, amelynek 1996-ban az elnökségi tagok egyhangúlag választottak meg maguk közül elnöknek. Előszállásiként elnök lenni Dunaújvárosban, ahol nagyon erős volt az ipar és az iparosság, nem volt kis dolog akkoriban. 

Iparos és ipartestületi elnök volt tizenhét évig

• Tizenhét évig vezettem a helyi szervezetet, közben voltam országos elnökségi tag is. Mi hoztuk létre 1994-ben a Dunaújvárosi Kézműves Kamarát, mert úgy láttuk, az csak jót tesz az iparosságnak. Aztán ez beolvadt a Dunaújvárosi Iparkamarába, ami teljesen átvette a jogosultságokat. A kamaránál is vállaltam tisztségeket, elnökségi tagi munkát, közben a falumban képviselő és alpolgármester is voltam, szóval számos közéleti feladatot magamra vettem a cég mellett, míg a végén együtt, minden nagyon sok lett. Az egészségi állapotom kezdett leromlani, már nem akartam folytatni az IPOSZ elnökséget, amit át nem vállalt tőlem senki, helyben a szervezet is elveszítette az értékét, végül úgy döntöttünk, csődöt jelentünk, feloszlatjuk a helyi szervezetet. 

• Van-e hitvallása, amit átadna a fiataloknak.
• Munka nélkül nincs semmi. Az emberek pénztárcája határozza meg a minőség iránti igényüket, a Cukép viszont soha nem adja egy bizonyos szint alá. Szoktam mondani, mi csak a kritikát elbíró szinten tudunk dolgozni, és a kritikát a megrendelő gyakorolja. Ha neki megfelel, az tökéletes. Nagyon sokat kell dolgozni, nagyon elszántnak kell lenni, és minden áron törekedni megvalósítani a kitűzött célt. A vállalkozás szabadsága nem abból áll, hogy azt csinálunk, amit akarunk. Hanem annyit, amennyit akarunk. Nyugdíjas vagyok öt éve, és tisztességes nyugdíjam van. Ez egy vállalkozó szájából nem mindig hangzik el, ahogyan az sem, hogy mindig többet fizettem, mint amit kellett volna. A semmiből kezdtem, talán ezért van bennem, hogy adni is szeretek azoknak, akik közel állnak hozzám vagy akikkel munkakapcsolatom van. Hatvan év felé elgondolkodik az ember azon, meddig folytassa, mikor kell átadnia. Saját gyermekem nincs. De szerencsés vagyok, mert a keresztfiam, Ádám átvette tőlem a Cukép vezetését, nagy nyugsággal és büszkeséggel adtam át neki. Van még mellette az előszállási idősotthon, ami a feleségem nagy álma volt. Ő még bejár minden nap, de Szilvikénk, a keresztlányunk végzi a munkát. Meggyőződésem: ha bízom az utódomban, hagyom őt megtapasztalni jót és rosszat, tisztelem a tudását, akkor nyugodt fővel fekszem le, és adom át a stafétát.