Ne azért mondjunk mondókát vagy verset, hogy szerepeltessünk

A kisgyermek elsősorban érzelmi lény, aki az édesanya és a család biztos közegében növekedve sajátítja el anyanyelvét, kommunikációs sémáit, hagyományait, nemzete kultúráját, s mindeközben tanulja a mozgást is, s egyre táguló körökben a világot.

A kiságy fölé hajoló édesanya beszéde dallamos zene a gyermek számára, s ha ringatással, érintéssel, mozgással kísért mondókákat is hall, akkor jól tapasztalható, hogy a kisbaba elég korán örömét leli már mindebben. A kisgyermek eleve kedveli a hangzást, a ritmust, hiszen magzatként ez volt a léthelyzete. Számára az irodalomba való beavatás a mondókákkal, gyermekversekkel kezdődik. S versek segítségével az anyával (vagy más családtaggal) létrehozott intim közeg, a meghitt hangulat erősíti az érzelmi összetartozást, és megteremti a később is oly fontos érzelmi biztonságot.

A gyermekmondókák a népköltészet termékei, s valami réges-régit őriznek. Szabolcsi Bence zenetudós gondolata szerint, ahogy a megkövesült kagylók formájában ma is itt van még az őskor a lábunk alatt, úgy él tovább az ősember is közöttünk a gyermekmondókák képében.

A gyermek nem racionálisan közelíti meg a mondókát, verset, nem a jelentése fontos számára, hanem a hangulata, a hangzása, s maga a nyelvvel való játék. Az ismétlések biztonságérzetet adnak neki, belső aktivitásra vagy valóságos cselekvésre késztetik. Gondoljunk a tenyércirógatókra, a kiolvasókra, höcögtetőkre. Az egészségesen fejlődő gyermek önmaga is állandóan mondikál , halandzsál, egyszóval játszik a nyelvvel.

Berkes Sándorné Doriánnal a dunaföldvári Baba-mama klubban (Fotó: Kiss Gáborné)

A mondókákat versek, majd mesék kísérik egyidőben és egymás után is, a gyermek életkorának megfelelően. Hogy milyen mondókákat, gyermekverseket mondogassunk? Van miből bőségesen választanunk. A magyar népköltészet rendkívül gazdag, sok gyűjtemény ajánlja ezeket (például Dünnyögők és dúdolók kötet), ha esetleg nem sok őrződött meg saját gyermekkorunkból. De gyermekversekben is bővelkedünk, hiszen több nagy költőnk életművének szerves részét alkotják azok a költemények, amelyeket gyermekverseknek is nevezhetünk. (Hogy csak néhány nevet említsünk: Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Kányádi Sándor, Tamkó Sirató Károly, valamint Zelk Zoltán, de a maiak közül Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc, Varró Dániel is alkotott ebben a műfajban).

S bár recept nincs, de a jó gyermekversre erőteljes zenei megformáltság, erős ritmus, páratlan akusztikusság jellemző. Gazdag képekben, van benne valami eseményesség is, szerepjáték, humor, váratlan fordulat. Elevenen mozog minden, mert a vers szereplői emberiesített természeti jelenségek, állatok és gyermekek.

Az igazán jó gyermekversek nem oktatnak, hanem bűvölnek-bájolnak és varázsolnak. S mindeközben ráfigyeltetnek valamire, kimondanak valami megnevezhetetlen fontosat. Mindezt pedig nem egyébbel, mint a szó varázserejével teszik.

Fontos, hogy ne azért mondjunk mondókát, vagy verset, hogy szerepeltessük a gyerekeket! Hanem inkább azért, hogy a lelkét gazdagabbá és finomabbá tegyük. Jól beszélő, valamint író-olvasó és alkotó ember csak az lesz, aki hozzászokott ahhoz, hogy a szavak nyomán belső képeket készítsen. A gyermek pedig Németh László szavaival élve közelebb ül a költészet forrásához, mint egy középiskolával denaturált felnőtt.