Harminc év kihagyás után lett világbajnoki dobogós birkózó

Nem egyéni probléma, hogy sokszor igencsak kevésnek bizonyul a munka, a család és a hétköznapok által ránk ruházott feladatok elvégzésére a huszonnégy óra. Ilyenkor többnyire abból az időből kell lefaragnunk, amit konkrétan magunkra, a hobbinkra, a sportolásra, vagy az egészségünk megőrzésére fordítanánk. Őszintém megmondom – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül –, irigykedve tekintek azokra az emberekre, akik mindezekre rendszeresen tudnak időt szakítani. 
Történetünk főhőse Angyal László, aki a közelmúltban a bulgáriai Plovdivban megrendezett veteránbirkózó-világbajnokságon hazánkat képviselő négy dunaújvárosi birkózó egyikeként, szépen csillogó bronzéremmel a nyakában állhatott fel a dobogó harmadik fokára. Cikkünk szereplője, azonban nem a hagyományos – világ életében sportoló – utat járta be a világviszonylatban is kiemelkedő sporteredményig. Egy mindannyiunk számára megfontolandó, nagyon motiváló és tanulságos történet húzódik a háttérben. A sportról, az egészséges életmódról, a hétköznapokról, a munkáról és a családról is kérdeztük. 

– Meséljen magáról, hogyan lett birkózó? 
– Gyerekkoromban birkóztam néhány évig, de 1986-ban, 14 éves koromban abbahagytam, amikor a továbbtanuláshoz értem. Fiatal voltam, más dolgok is érdekeltek, és nem szántam annyi időt a sportra. Aztán jóval később, amikor a fiaim megszülettek, nekik kerestünk a feleségemmel sportolási lehetőséget, és levittük őket birkózni. Ott a csarnokban találkoztam a régi edzőtársaimmal, akik rábeszéltek, hogy próbáljam ki, járjak el közéjük mozogni. Így aztán 32 év után 2018-ban újra lementem az edzőterembe. 

– Milyen volt az út a világbajnoki bronzéremig? 
– Mindjárt az első évben, amikor visszataláltam a birkózáshoz, Papp Gyuszi régi barátom és birkózótársam rábeszélt, hogy menjek el velük egy világversenyre. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte mekkora esélyem lesz ott nekem? Mindenkinek van esélye. Ki kell állni a birkózószőnyegre, és meg kell próbálni felállni a dobogóra. Így aztán kiutaztam velük a versenyre, ahol természetesen semmilyen eredményt nem sikerült elérnem, de ezen nincs is nagy csodálkoznivaló. Viszont remek motiváció volt, mert ott és akkor eldöntöttem, hogy én egyszer szeretnék a dobogón állni. Miután hazajöttünk, nagyon komoly edzőmunkába kezdtem. Heti négy alkalommal lejártam edzésre. A veteránok hétfői és szerdai tréningje mellett én kedden és csütörtökön még külön edzésekre is mentem. Így vágtam bele újra a sportolásba. 176 centis magasságom mellett 107 kilósan kezdtem. 

– Hogyan lehet ötvenen túl is ilyen sporteredményt elérni? 
– Az elején még ahhoz is fogyasztanom kellett, hogy beleférjek a 100 kilós súlycsoportba. Időközben aztán a ­napi szintű mozgás hatására elkezdett folyamatosan kevesebbet mutatni a mérleg. Így eldöntöttem, hogy még egy súlycsoportot lejjebb lépek. A teljes életmód- és étrendváltás mellett döntöttem, ami megtette a hatását, mert egy-két év alatt sikerült lefogynom 88 kilóra. De ha nem figyelnék oda, és nem mozognék, akkor hamar visszatérnének a ­kilók. Az állóképességemen is volt mit javítani, folyamatában kellett megdolgozni érte. Az edzések mellett futok is, rengeteget birkózom, kardiózom. Most az utolsó egy évben elmentem más klubokhoz is, hogy még több tapasztalatot szerezzek, minél több birkózóval tudjak edzeni, hogy minél nagyobb rutinra tehessek szert. Az időbeosztásomat is alaposan át kellett szervezni, hiszen apa, férj és vállalkozó is vagyok. Ebben nagyon nagy segítségemre van a családom, legfőképp a feleségem. A vállalkozásunk hála Istennek tizenéve nagyon jól működik, de teljes embert kíván. Amikor én versenyen, vagy edzőtáborban vagyok, a feleségemre nagyobb teher hárul, hiszen akkor a sajátjai mellett az én feladataimat is átveszi. Az edzéseket, mivel délu­tánonként vannak, meg tudom oldani munkaidő után. Ez általában heti háromszori elfoglaltság, felkészülési időszakban azonban négyszer–ötször is eljárok hetente. 

– Milyen volt a világversenyen szerepelni? 
– A dunaújvárosi csapat szereplése két éremmel zárult a Bulgáriában megrendezett veterán-világbajnokságon. Én 88 kilogrammban indultam. Az első mérkőzésen a török ­ellenfelet ugyan kemény csatában, de legyőztem. Ezzel a sorsolásnak ­köszönhetően egyből elődöntőbe is kerültem. A fináléba jutásért egy norvéggal kerültem egy szőnyegre, de nem hittem el, hogy megverhetem, és sajnos egy technikai hibát is vétettem, amely következtében vereséget szenvedtem. Az ezüstöt egy lengyel nyerte. Ő a másik csoportban birkózott, de nyáron voltunk Varsóban egy kupán és ott megmérkőztem vele. Ott ugyan kikaptam tőle 4–1-re, de jó lett volna ismét birkózni vele, hogy most hogy állunk. Azonban a harmadik helyért vívott csatában abszolút ott voltam fejben is, és nagyon jól tudtam taktikázni a mérkőzésen, tudatosan küzdöttem, és végül pontozásos győzelmet arattam. Az életem első világbajnoki érmét kiharcolni leírhatatlan érzés volt, ugráltam örömömben, mint egy gyerek. Ez volt a negyedik világbajnokság, amin részt vettem – egy kimaradt a Covid miatt. Most éreztem magam a legjobban, persze lehet, hogy ehhez az eredmény is nagyban hozzájárult. Mindenesetre most már ismernek a birkózótársak a nemzetközi színtéren is. Különben pedig a birkózótársadalom egy elég összetartó közösség. Nagyon jólestek az edzőtársak szavai is, hogy „Laci minden dicséretet megérdemelsz, példát mutatsz a fiataloknak, nagyon megérdemelted ezt az eredményt” . 

– Mit gondol a családja, hogyan élik meg ők a sikereit? 
– A családom mindenben ­támogat és örül nekem. A fiaim is nagyon örülnek, de én most egy kicsit eredményesebb vagyok, mint ők a sportban. Titkon azt remélem, hogy az én sikereim majd őket is motiválják, és ráerősítenek. Idő közben a két fiam közül a kisebbik már fel is hagyott a birkózással, a nagyobbik lejár sportolni, csak sajnos kezdenek elkopni az edzőtársak. Ráadásul most ért ő is abba a korszakába az életének – a serdülőkorban – amikor sok minden más is érdekelni kezdi az embert. 

– Mit jelent önnek a birkózás és kinek ajánlja? 
– Nekem mindenképpen szükségem van egy kis mozgásra az életvitelemhez. Másrészt nagyon jó dolog, hogy a napi szellemi leterheltséget ezzel a fizikai aktivitással le tudom tenni, ki tudom pihenni magam. A birkózás számomra nagyon jó regeneráció. A sportra összpontosítva elirányítom a figyelmet a napi gondokról, teljesen ki tudok kapcsolni. Ezért mindenkinek ajánlok valamiféle mozgást. A birkózás különösen jó állóképességet ad, minden izomzat mozgásban van, és lelkileg és fejben is ott kell lenni, hiszen másodperceken múlhat egy győzelem vagy egy vereség. A fociban például egy csoportsportról lévén szó, ha kikap a csapat, nem biztos, hogy annyira megterhelő, mint birkózásban – itt szó szerint is megverik az embert –, ez más. Azt gondolom, hogy soha semmihez sincs késő, bármit bármikor el lehet kezdeni. Az biztos, hogy gyerekkorban jobban beleég ez a dolog, de mindent meg lehet tanulni.