Berni döntő: Puskásékat alig engedték be a meccsre

De milyen technikai előnyökkel rendelkezett az NSZK válogatottja a magyar csapattal szemben? Mi okozta a legnagyobb zavart a magyar játékosokban a vb-döntő előtti utolsó estén? És milyen jutalmat ígért a kommunista hatalom a világbajnoki aranyéremért cserébe? 

Miért vesztettünk Bernben?

Az Európa-bajnokság alkalmából, és arról sem megfeledkezve, hogy a magyar válogatott egyik ellenfele az Eb-csoportkörében Németország volt, a Rubicon Online alaposan körbejárta a témát. Ebből az írásból szemezgettünk.

de a kilátásba helyezett jutalmakból nem lett semmi. Végképp valósággá vált, amit addig csak üres szavaknak hittünk: a német profik a magyar amatőrökkel találkoztak és nagy meglepetésre felülkerekedtek – olvasható a Rubicon Online-on Szöllősi György írásában.

Ma már közhelynek számít, hogy a német gazdasági csoda, a háború utáni talpra állás emblematikus állomása, egyben katalizátora volt ez a finálé, de a mérkőzésnek a magyar futball és Magyarország történelmére gyakorolt hatását is érdemes vizsgálni. Grosics Gyula fogalmazta meg először nyilvánosan, hogy „ha nem veszítjük el a döntőt, akkor lehet, hogy nincs ötvenhat”.

Az összefüggés nyilván nem ennyire közvetlen, és nem is szabad elfogadnunk a leegyszerűsítő kijelentéseket, de tény, hogy az addig megállíthatatlan Aranycsapat összeomlása a legfontosabb pillanatban, a megkoronázás küszöbén, a világbajnoki döntőben a kommunista diktatúra által sanyargatott magyarok utolsó örömét is elvette.

Fejtegetések a balsorsról

„És itt szoktak következni a fájdalmas megjegyzések és fejtegetések a balsorsról, a végzetről, jóllehet a tények ismeretében én inkább balfácánságról és vezetői hibák elképesztő sorozatáról beszélnék. Ha már feltétlenül általános érvényű következtetéseket akarunk levonni mindabból, ami a döntő előtt és magán a mérkőzésen történt, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy kilenc évvel az egyaránt elveszített világháború után a „nyugati” NSZK-ban annyival profibb menedzsment és szemlélet jellemezte a futballválogatottat, mint a „kommunista” Magyarországon, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a mindenki által elismerten sokkal jobb képességű játékosokból álló Aranycsapatot legyőzze Sepp Herberger szövetségi kapitány és Fritz Walter csapatkapitány német együttese. Ezt a kijelentésemet alább tények és jelenségek egész sorával támasztom alá. Amíg a németeknél olyannyira szakmai és nem politikai szempontok döntöttek, hogy a náci Németország szövetségi kapitánya folytathatta a munkát az NSZK válogatottjának szakvezetőjeként, addig nálunk

A korábbi egyszeres válogatott MTK-játékost még a magyar futballszakemberek második vonalához sorolni is csak jóindulattal lehetett, amikor Gutmann Béla, Orth György, Toldi Géza mellett még egy sor nagy tudású magyar edző dolgozott Európa különféle csapatainál. Idehaza pedig Kalmár Jenő vagy Bukovi Márton jelenthette volna a megoldást a szövetségi kapitányi posztra, ha a kommunista párt nem Sebest jelöli ki erre a kulcsfontosságú pozícióra.”

Doppinggal vádolt németek

Azután sokszor halljuk a németekkel kapcsolatban a doppingvádat, ami azt jelentené, hogy tiltott teljesítményfokozó szerekkel éltek a vb-n. Nos, ez bizonyára hamis vád, hiszen semmit sem tiltottak akkoriban, nem létezett sem doppingvizsgálat, sem doppinglista. Az pedig, hogy többen is láttak injekciós tűket, fecskendőket a németek öltözőjében, majd szemeteskukájában, csak annyit jelent, hogy az orvosi stábjuk is lényegesen többet tudott segíteni a németeken, mint a magyarok csapatorvosa, aki a rossz nyelvek szerint fogorvos volt, de kiválasztásában ekkor már a politikai szempontok nyilván fontosabb szerepet játszottak a szakmaiaknál.

szokatlanul sok német játékos kapott gyanúsan egyszerre hasonló májbetegséget a döntő utáni hónapokban, amikor a csapat teljesítménye jelentősen vissza is esett (a mieink a következő tizennyolc meccsükből egyet sem veszítettek el, a németek tizenkettőt!). Szerintük csak vitamininjekciókról volt szó, de be kell vallanunk, nálunk még ilyesmi sem volt akkoriban.

A csapat-összeállításról: a mai napig sokan Sebes szemére vetik, hogy a jobbszélső Sándor Károlyt nem nevezte a vb-re, ezért hiába volt kint a csapattal Svájcban, hogy a csatársor átlagához képest szerényebb képességű Tóth Mihályt a kezdőcsapatba tette, hogy a balszélső Czibor Zoltán szokatlan módon jobbszélsőként kezdett a meccsen, és hogy Puskás nem teljesen egészségesen tért vissza a kezdőcsapatba.

A legfontosabb kérdést, hogy miért nem a csapat standard jobbszélsője, a vb gólkirályának, Kocsis Sándornak addig is nagyszerű gólpasszokat adó, vele különleges harmóniában játszó Budai II László kezdett, elintézi annyival, hogy Budai „rossz formában volt” volt, egyszerűen nem igaz.

Rossz vezetői döntések

De még messze nincs vége a rossz vezetői döntéseknek a magyar válogatott háza táján. Nos, igen, a házunk tája, vagyis a válogatott szálláshelyén. Sokféle szempont érvényesülhetett a solothurni főtéren álló szálloda kiválasztásakor, de megint csak nem a szakmai szempontok lehettek túlsúlyban. 

boldog-boldogtalan bejárt és próbált a sztárok közelébe kerülni, Puskás sérülésekor például még egy helyi paraszt, egy csontkovács is bejelentkezett, hogy személyesen ígérjen azonnali gyógyulást a világ legjobb játékosának, amennyiben az igénybe veszi a szolgáltatásait. De ennél is nagyobb volt a baj, amikor elkövetkezett a döntő előestéje, és ahogyan az már évtizedek óta szokás volt, felsorakoztak a téren a környék fúvószenekarai, amelyek mindig július első szombatján szoktak összejönni, hogy megtartsák vidám, de hangos fesztiváljukat Solothurn főterén. Miközben a német válogatott egy erdő közepén, teljes nyugalomban lakott, akkor láthatjuk, megint nem balszerencséről, hanem balfék döntésről van szó.

Tehát fura és át nem gondolt vezetői döntések okozták a legnagyobb zavart a csapat – a korábban felsorolt anomáliák ellenére is a megszokott medréből nehezen kilendíthető – életében. 

Akiket korábban soha, egyetlen meccsre sem engedett ki az országból a kommunista diktatúra. Akihez megérkezett a felesége a döntő előtt, az értelemszerűen a megszokottól mindenben különböző módon készült a meccsre, akihez pedig nem (mert barátnőket, menyasszonyokat nem utaztatott a sporthivatal), azt éppen ezért zökkentette ki a furcsa jelenség.

Nos, igen, egy-egy hiba, egy-egy szakmai tévedés még simán belefért volna, de ennyi szerencsétlenkedés és hozzá nem értés a valóban, törvényszerűen bekövetkező balszerencse (eső, játékvezetői tévedések) mellett már nem fért bele. Hiába volt korábban szobaellenőrzés és nagy szigor minden este az egyre növekvő önbizalmú játékosok szállásán, éppen a döntő előtt borult föl teljesen a rend, nem kis részben a feleségek már említett megérkezése miatt és azért is, mert az igazán veszélyesnek tartott ellenfelek, a brazilok és az uruguayiak legyőzése után már mindenki csak a nagy győzelemre készült.

Az MLSZ elnöke itthon maradt

Önmagában felfoghatatlan, hogy például maga az MLSZ elnöke, az angolul kiválóan beszélő, és egyébként megbízható (kisgazdából lett) kommunistának is számító Barcs Sándor valamilyen politikai okból (vacsorázni vitte Budapesten a BBC tudósítóját) egyszerűen nem lehetett ott a vb-n, letiltották a kiutazók listájáról. Pedig nem ártott volna például, ha Barcs kommunikál a később sokszor elátkozott brit játékvezetőkkel és főnökeikkel, hogy szimpátiát keltsen bennük.

Késve, a szurkolókkal együtt érkezett meg a mieink busza a Wankdorf Stadionba, és a biztonságiaknak bizonygatniuk kellett, hogy a tömegen magukat átpréselő fiatalemberek a döntő egyik résztvevőjének, a világhírű magyar csapatnak a játékosai, vagyis küzdeni kellett azért, hogy Puskásékat egyáltalán beengedjék a meccsre, a magyar sport történetének legfontosabb, egyben legszomorúbb 90 percére.

A szomorúság pedig örök, és alighanem az is marad. Ha csak előbb vagy utóbb nem nyerünk meg egy világbajnokságot.