Az én történeteim – 6. rész

1963 augusztus 7-én délelőtt jelentkeztem a Meleghengermű gépészet üzemvezetői irodában, amely a Meleghengermű közepén volt a bal szélső, D-E csarnokban.

Varga Zoli bácsi volt az üzemvezető és Bene Gyula gépészmérnök az üzemvezető helyettes. Bene elvtárshoz tartoztak az energetikai, hidraulikus és kenéstechnikai berendezések és azok karbantartói. Az energetikai terület művezetője Tancsik Gyuri bácsi egy ötven év körüli vékony szikár ember volt. Ő kísért el a karbantartó csoport műhelyébe, a csarnok elejére, a D-E csarnokban lévő Magasnyomású szivattyúházba.

Itt fogok dolgozni

Körülbelül 200 métert mentünk az E-F csarnokban, ahol az egymás után lévő óriási hengerállványok között haladt a több száz méter hosszú mintegy egy méter széles, izzó acéllemez. Felettünk darupálya, ahol hatalmas daruk közlekedtek. Első látásra rémisztő volt, hogy itt fogok dolgozni. 

Az Energetikai műhely és a Magasnyomású szivattyúház a Tolókemencékkel szemben, viszonylag elzárt területen volt. 

A műhelyben középkorú és idősebb lakatosok, hegesztők, csőszerelők és szivattyú kezelők dolgoztak kb. tíz fő. Szinte mindegyik apám lehetett volna. A csoportvezető Szöllősi Pista bácsi egy alacsony, ötven év feletti elég bőbeszédű ember volt. Kedvesen fogadott és röviden elmagyarázta a csoport feladatait, aztán rábízott a többiekre. Egész délelőtt csak támasztottuk a satupadot és beszélgettünk, a Pista bácsi meg értekezleteken volt. Aznap, ahogy láttam senki sem csinált semmit.

A munkaidő végén, a Meleghengermű nagy, közös öltözőjében a művezetőnk, Tancsik Gyuri bácsi megkérdezte tőlem: - Na kis barátom, hogy telt a napja? Befogadták a többiek? Mondom neki: - Befogadtak, csak egész nap nem csináltunk semmit. Nagyot nézett, majd elment. 

Itt nem dolgozik senki 

Másnap reggel a csoportvezetőnk Szöllősi Pista bácsi tajtékozva jött vissza az értekezletről és a csoport előtt nekem támadt, hogy – ez a szaros gyerek azt mondta a főnöknek, hogy itt nem dolgozik senki. Nagyon dühös volt és kijelentette, hogy: - annyi munkát adok neked, hogy a gatyádról is csurogni fog a víz. Én rémülten hallgattam, a többiek meg csak sunnyogtak. (Az öreg akkor még nem tudott rólam semmit, sem a családi helyzetemről, sem az iskolai eredményeimről.) 

Odahozatott egy halom új alkatrészt, tárcsákat, tengelyeket és egy 300 mm átmérőjű zárt centrifugál szivattyú járókereket, amely egy hosszú tengelyű búvár szivattyú járókereke volt. (Akkor láttam ilyet először) Kiadta, hogy ezekből az alkatrészekből hat darab ilyen járókereket kell gyártanom. Nem magyarázta el hogyan, csak annyit mondott, hogy - Figyelni foglak! Se rajz se semmi, csak a mintadarab, de meg se mertem szólalni. 

Nagy nehezen kibogoztam, hogy melyik alkatrész mire való és nekiálltam. Nem foglalkoztam senkivel és az sem érdekelt, hogy ők továbbra is „lazítottak”. A Pista bácsi néha rám nézett, de én nem kérdeztem, ő meg nem szólt hozzám. Műszak végén az öltözőben a művezetőnk megkérdezte: - Na Miklós, még mindig nincs munka? - A tegnapi egy kivételes nap lehetett, - mondtam - mert azóta ki sem látszunk a munkából. Ő elégedetten mosolygott.

Az a bizonyos hat járókerék

Hét végére elkészültem a hat járókerékkel és kértem a Pista bácsitól piros festéket. – Minek azt lefesteni? Jó az úgy. - De Pista bácsi – mondtam neki - a gépalkatrészeket leszokták festeni. - Hát jó, adjatok neki festéket! Miután lefestettem láttam rajta, hogy tetszik a munkám és azt mondta: - Na látod, van itt munka, máskor ne mond, hogy nincs. Ettől kezdve egyenrangú félként kezelt a többiekkel. Közben jelentkeztem a Kerpely Antal Kohó és Gépipari technikum esti tagozatára, de nem vettek fel, mert még nem voltam 18 éves. Mivel ez volt az alsó korhatár, vesztettem egy évet. 

A Barátság városrészben közel laktam a gyárhoz és gyalog jártam, illetve futva, ha késésben voltam. Két zsíros kenyérrel a táskámban igazi melósnak képzeltem magam, de irigykedtem, amikor reggelinél a falusi emberek sonkát, vagy kolbászt hoztak reggelire. 

A Szöllősi Pista bácsi az üzemben kiváló szakembernek számított, mert finom és bonyolult berendezések tartoztak hozzánk és ő nagyon értett ezekhez. (A háború előtt uradalmi főgépész volt.) Sokat tanultam tőle. A Meleghengermű hatalmas gépei először félelmetesek voltak, de lassan megszoktam és büszke voltam rá, hogy itt dolgozom. Sok egykori osztálytársam szintén a Meleghengerműben dolgozott, de a több száz méter hosszú csarnokban csak ritkán találkoztunk. 

Bevettek egy újításba

Aztán a Pista bácsi megtudta a családi körülményeimet és úgy segített, hogy bevett az egyik jelentős újításába, amit a csoport tagjaival együtt valósítottunk meg. A hengermű vezetése akkora összeggel jutalmazott bennünket, hogy én 2000 Ft-ot kaptam, ami akkor egyenlő volt egy havi fizetésemmel. Azt, hogy a Pista bácsi mennyit kapott nem tudom, de örökké hálás leszek neki, mert kaptam egy olyan lehetőséget, ami szakmailag és anyagilag jelentős haszonnal járt. (Újítást bárki benyújthatott és ha azt a főnökség hasznosnak ítélte és elfogadta, akkor nélküle is megvalósították és az újító a hasznosság arányában „Újítási díjat” kapott.) Ettől kezdve még nyitottabb szemmel jártam és rövid időn belül megtanultam a területünkön lévő gépek, berendezések működésének és karbantartásának legapróbb részleteit is. Több kisebb újításomat is elfogadták.

Az elengedett vonórúd

Egy-két éven belül jelentősen fiatalodott a csoport, mert oda került a Sebők Jani, a Kátsuk Bandi, a Szöllősi Karcsi, a Hegedűs Jancsi, és mivel hasonló korúak voltunk egész nap ment a hülyéskedés. Mivel nem volt az üzemnek targoncája ezért az 500 méterre lévő Mechanika üzemből négykerekű kiskocsival szállítottuk az alkatrészeket a Meleghengerműbe. Egyik alkalommal ketten a Sebők Janival húztuk a tele kocsit, a két hengermű közötti úton, amikor a hengermű iroda épületéből elindultak az irodisták ebédelni – köztük sok lány - és ott jöttek velünk szembe. Tíz méterre lehettek amikor (nem beszéltünk össze), de mindketten elengedtük a kocsi vonórúdját mintha nem is hozzánk tartozna és mentünk tovább a kocsi nélkül. Biztos jót nevettek rajtunk, de mi rájuk se mertünk nézni.

Jelentkeztem a Kerpelybe

1964-ben, mivel már betöltöttem a 18. évemet, jelentkeztem a Kerpely Antal Kohó és Gépipari Technikum esti tagozatára, gépész szakra. A felvételim sikerült és elkezdtem járni – a hétfői, szerdai és pénteki - munka után 15-től 20 óráig. Azok, akikkel együtt végeztem az általános iskolát és nappalira jártak a technikumba, ebben az évben végeztek: Simon Jóska, Klág Feri, Bárkányi Sanyi és a Szabó Jancsi is, akit induláskor üresedés miatt mégis felvettek. Kicsit fájt a szívem emiatt. 

Amikor a segítő szándék rosszul sül el

A meleghengerműi Energetikai csoportban nagyon jól éreztem magam. Fiatalok között voltam és az idősebb „szakik” például a Szöllősi Pista bácsi, az Ámon János, Szabó Károly is elismertek. Egyik alkalommal a Szöllősi Pista bácsi szólt, hogy menjek be a Bene Gyula üzemvezető - helyettes irodájába, mert meg kellene javítani a biciklijét. Bementem, elhoztam, majd a műhelyben szétszedtem és megjavítottam. Mivel kopottnak találtam fogtam és NITRO festékkel lefújtam. Olyan szép lett, mint új korában. Műszak vége előtt elégedetten bicikliztem vele a Meleghengermű mellett az épület közepén lévő iroda felé, amikor megállított egy ismert villamos „szaki” (M elvtárs) és megdicsért, hogy milyen szép biciklim van. Mondtam neki, hogy a főnökömé, csak én pofoztam ki ilyenre. Kérdezte, hogy ki a főnököm. Mondom: a Bene Gyula elvtárs. Valahol feljelentett bennünket és én kaptam 1 Ft órabér csökkentést fél évre, a főnököm pedig egy fegyelmit. Utána senki sem bízta rám a biciklijét.

Munka, tanulás és sport

A technikum esti tagozatára szerettem járni, mert zömmel vasműsök voltak és velem egykorúak, de voltak tíz- húsz évvel idősebbek is. Ilyen volt Bucsek Ferenc, Szabó Ferenc, Csörge József a Nagyolvasztótól, Csernus Boldizsár az Acélműből, Rékási Sándor a Darukarbantartóktól, Dibusz Sándor, Kiszli Pál, Vajer Pál a Hideghengerműből, Kovács Dezső a Központi üzemorvosi rendelőből és még sokan mások. A későbbiek során nagy hasznát vettem ezeknek a kapcsolatoknak. Itt is a jó tanulók között voltam és a műhelyben lévő „szakik” csak csodálkoztak, hogy délelőttönként hányan jöttek át hozzám a nehezebb házi feladatok megoldására.

Bár a gyerekkori szívizom gyulladásom miatt vigyáznom kellett magamra azért sok mindent kipróbáltam. Birkóztam, mint a Szabó gyerekek, de még versenyre sem jutottam el. Kajakoztam, de ott sem a legjobbak között, ennek ellenére páros kajakban Somogyi Bandi barátommal folyambajnokságot nyertünk a Dunán Tasstól Dunaújvárosig, déli szélben, közel egy méteres hullámokban. Lehet, hogy azért nyertünk, mert az indulók háromnegyed része beleborult a Dunába. A labdajátékokban viszont egyáltalán nem voltam jó.

Beiratkoztam a zeneiskolába

Többek szerint jól énekeltem, ezért beiratkoztam a helyi zeneiskolába, ahol Tóth Ottó tanár bácsi úgy gondolta, hogy jó trombitás lennék a zenekarban és felvett B-trombita szakra. Én meg azt gondoltam, hogy én leszek a Louis Amstrong II.

A zeneiskola a Görbe utcában volt, ahol a szolfézst és a trombitálást is tanították. A negyedik emeleti lakásunkban gyakoroltam, trombitáltam reggel, délben, és este is, amikor egy kis szabad időm volt. Az lett a vége, hogy a lépcsőházban megtiltották a trombitálást ezért télen, a hóban a mellettünk lévő Felső Duna parton gyakoroltam. Ez ment egy darabig aztán abbahagytam és egy csendesebb „hangszert” választottam. 

Folytatjuk!

További képek a galériában:

Nyíri Miklós