Hálás vagyok azért, hogy segíthettem

- Korábban otthon voltam, gyerekeket neveltem, ugyanis vannak árva, befogadott testvéreim, otthon segítettem az ő nevelésükben. Aztán 2017-ben volt egy gerincműtétem, kiszakadt a sérvem, lebénult a lábam, így bekerültem a kórházba. A gyógyulás ideje alatt gondolkoztam el azon, hogy tanulni szeretnék. Bejelentkeztem szociális asszisztens képzésre, és elvégeztem másfél évet, amikor az édesapám utolsó stádiumú rákbeteg lett. Abbahagytam az iskolát, otthon ápoltuk édesanyámmal 0-24-ben. Amikor édesapám elhunyt, a tanárom mondta, hogy menjek vissza, fejezzem be az iskolát, képes vagyok rá. Hát ezt az aktív gyászban nem nagyon hittem el. Viszont még hiányzott egy gyakorlat, amit teljesíteni kellett, megnéztem, hogy van-e itt a környéken ilyen intézmény, és akkor találtam a drogambulanciát. Amikor tanultunk a szenvedélybeteg ellátásról, akkor én nem ismertem közelről ezt a dolgot, soha nem cigarettáztam, soha nem voltam berúgva, nem ismertem a kábítószereket, de nagyon felkeltette az érdeklődésemet ez a területe a szociális szférának. Jelentkeztem, hogy szeretnék gyakorlatra jönni. Talán négy napot voltam itt, amikor mondták, hogy beadhatnám a jelentkezésemet, merthogy nagyon beleillek a csapatba. A másik héten már fel is vettek.

- Ez a szociális érzékenység mindig megvolt önben?

-  Igen, nagyon. Kislánykoromban mindig Afrikába szerettem volna menni. Nem tudom, honnan jött ez a vonzalom, de arra emlékszem, hogy mindig Etiópiába szerettem volna menni az éhező gyerekekhez. Igazából mindig is foglalkoztatott a szenvedés, az emberi sorsok. Meg olyan családban nőttem fel, ahol a krisztusi tanok benne voltak az életünkben. Én hiszek Istenben és nekem példa, amit bemutatott nekünk Krisztus. Valahogy ez így bennem volt. Nekem van két édes bátyám, akik 7-8 évvel idősebbek, mint én, nagyon sokat voltam egyedül. Nagyon szerettem volna mindig kisebb testvéreket. Az eredeti szakmám, amit érettségi után végeztem, csecsemő és kisgyermekgondozó. Jött egy anyuka, aki bébiszittert keresett, és én vállaltam. A kislány másfél éves volt, aztán ott maradt nálunk kilenc évre. Hát így szeretetből. Első pár hónapban még fizetett az anyuka, aztán láttuk, hogy nem tud fizetni, és akkor átvettük a nevelését.

- Lemondott róla?

- Nem mondott le róla. A szabadsága alatt jött érte, elvitte, de konkrétan nálunk lakott a kislány. Most már az édesapjával él, már felnőtt nő. Másik évre rá a szomszédunkban meghalt egy anyuka, akinek volt négy kicsi gyermeke, meg volt három felnőtt gyermeke. A kiskorúakat a bölcsődéből ismertem, hát ők így hozzánk kerültek. Akkor is csak így, szeretetből. Ott voltak majdnem két évig, akkor az idősebb féltestvérük elvitte tőlünk őket egy évre, én pedig bejelentkeztem a Tanítóképző Főiskolára. De feljelentették bántalmazásért, és akkor hivatalosan is visszakerült hozzánk a négy gyerek, én meg otthagytam az egyetemet. Igazából az életemben mindig jelen volt az, hogy másoknak segítsek. A közösségben, ahova tartoztam régebben, ott mindig látogattam az időseket, meg érzékenyen érintett az állatok sorsa is. Például a kutyákat az utcáról mindig hazavittem. Nagyon sokszor volt, hogy azt mondták, hogyha még egyet hozok, akkor engem is kiraknak a kutyával együtt. Mindig valahogy vonzottam ezt, ez végigkísér igazából, sok önkéntes munkát végeztem. Amikor vittek át a székesfehérvári kórházba kórházba, akkor Kercsó Anca főorvos asszony azt mondta, hogy menjek vissza felvidítani a betegeket. Mindig hálás leszek neki ezért. Akkor nem is gondoltam arra, hogy ez mit jelenthet. Aztán ahogy gyógyultam, úgy mindig visszatért ez a gondolat. Gondolkodtam, hogy igazából hallottam már, hogy van olyan, hogy önkéntes munka. Amikor már a felgyógyulási szakaszban voltam, bementem a kórházba, mondtam, hogy szeretnék jelentkezni önkéntes munkára. Az ápolási igazgatóságra kellett menni, és végül megengedték. Abban az időben jártam a neurológiára, aztán lekerültem az elfekvőbe is. Elmentem egy néni után, aki nagyon beteg volt, és kérte, hogy látogassam ott is, és akkor így két osztályt látogattam, hetente egy délelőttöt mindig odaszántam, csak amikor édesapám beteg lett, akkor azt már nem tudtam végezni. Meg a testvérem Amerikában elég nehéz helyzetbe került, akkor őhozzá jártam kilenc éven keresztül. Végül is önkéntes munkának tekintem azt is, amit ott végeztem. Mindig ott volt ez a fajta érzékenység bennem, azt gondolom, hogy túlságosan is ott volt. Most már így, hogy tanulmányokat folytatok, tudom, hogy nagyon sokszor túlságosan is sokat vállaltam mások felé. De azt gondolom, hogy az az út, amit bejártam ezeken a segítéseken keresztül, meg az önkéntes munkáimon keresztül, azok vezettek oda, ahol most vagyok.

- Nem volt könnyű élete, mégis a másokéval foglalkozik inkább. Magára is odafigyel azért?

- Tanulom, igen. Nem könnyű, merthogy egész életemben másokkal foglalkoztam valóban. Amikor édesapám meghalt 2018-ban, akkor gondolkodtam el azon, hogy nem igaz, hogy nincsenek, akik foglalkoznak a halállal, meg a gyásszal, meg ezekkel a dolgokkal. Elkezdtem keresgélni, és megtaláltam a Magyar Hospice Alapítványt, akik ezzel foglalkoznak. Akkor bejelentkeztem hospice önkéntes képzésre, megcsináltam a felnőttet, de abban nem önkénteskedtem. Aztán megcsináltam a gyerek hospice önkéntes képzést is, a Tábitha Házban 2020-ban kezdtem önkénteskedni, de nem vagyok aktív. Igazság szerint fordításokban vettem részt, mert angolul egészen jól beszélek. Akkor abban tudtam segíteni, mert 2020-ban is kiszakadt egy gerincsérvem, és nem tudtam járni, a Covid miatt pedig nem fogadott a kórház. Így aztán kevésszer voltam a Tábitha Házban, de az nagyon-nagyon meghatározó élmény volt és szeretnék visszamenni. Van egy barátnőm, akinek a kislányának segítettem, ő angyal szindrómás. Nagyon sokat vigyáztam rá, segítettem nekik, nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. Valahogy tudok kapcsolódni a fogyatékkal élő gyerekekhez, felnőttekhez, bárkihez. De leginkább a gyerekek nagyon ott vannak a szívemben, és szeretnék visszamenni a Tábitha Házba aktívan önkénteskedni, de egyelőre nincs lehetőségem. Viszont bejelentkeztem egy önsegítő, gyászcsoport vezető képzésre. 2019 óta kezdtem el igazán foglalkozni a gyász feldolgozásával. A halálról ugye nem nagyon beszélünk, mert tabusítva van, de nekem nagyon természetes erről beszélgetni, most már elég sok csoportot is vezettem. Az Egészségfejlesztési Irodában vagyok most önkéntes már 2023 január óta. Csoportokat tartok, és nagyon sokat tanulok. Nagyon-nagyon szeretem csinálni, mert úgy érzem, hogy nagyon nagy szükség van erre, hogy az emberek tudjanak beszélni arról, ami fájdalmas és nehéz, amiből nem tudnak kilépni.

- A drogambulancián azzal találkozott, amire számított?

- Mivel én nem ismertem a kábítószeres világot, meg egyáltalán a függőségek világa nem volt nekem ismerős, így ez nekem egy nagyon-nagyon új világ volt. Amikor odakerültem, akkor nagyon sokáig nem éreztem magam alkalmasnak erre a feladatra. Mert hát ugye én nem tudok kapcsolódni ahhoz, hogy ő mit érez akkor, amikor beáll, én azt nem tudom. Azért is szükséges a szenvedélybeteg ellátásban, hogy legyenek tapasztalati szakértők, akik benne voltak és kijöttek belőle, de már mások segítségére vannak ezáltal. Úgy, mint én is a gyászban. Édesapámat elápoltam, végigkísértem, ott voltam, amikor meghalt, végig vele voltam, tudom azokat a folyamatokat. Fel tudom idézni, át tudom érezni, amit a másik elmesél. Nem tudom, hogy min ment keresztül, mert mindenki máshogyan éli meg a dolgokat, de tudok kapcsolódni hozzá, megvan az azonosulás. Az ambulancián évekig bennem volt ez, hogy én nem vagyok kompetens ebben, de aztán rájöttem, hogy igazából a veszteségeken keresztül tudok velük kapcsolódni. Onnantól kezdve megnyílt ez a lehetőség nekem. Akkor jelentkeztem egyetemre is, a szociális munkát most végeztem el. Most jelentkeztem életvégi lelki gondozó képzésre és ebben szeretnék fejlődni, hogy megérthessek másokat. Nagyon szeretem a srácokat, tényleg tudok velük kapcsolódni, mert mindenkinek van sérülése, mindenkinek vannak traumái, amiket lehet, hogy nem dolgozott fel. A szerhasználat is - csakúgy, mint minden más - pótlék, valaminek a hiánya. Leginkább a szeretethiányból, meg a megértés, elfogadás hiányából fakad. A szakdolgozatomat is ebből írtam, hogy a veszteségeknek mi a szerepe a függőségek kialakulásában. Amit én látok, hogy nagy százalékban valami hiánya van az embernek.

- Mikor következik ön a sorban?

- Tavaly nagy fordulatot vett az életem. A közösségemtől elköszöntem, elköltöztem otthonról is, és ez nagyon megterhelt pszichésen. Most már járok egyéni terápiára is. Szükséges, hogy mint segítő is, tisztában legyünk azzal, hogy nekünk mi a sérülésünk. Mi az, ami miatt annyira akarok segíteni másoknak? Mit akarok ezzel elérni? Most már tudom, hogy valójában azt szerettem volna, hogy elfogadjanak és szeressenek az emberek. Ez nem volt tudatos közben én szeretetből tettem, amit tettem. Mégis ott volt, hogy azt akarom, hogy elfogadjanak. Most járok egyéni terápiára, így ismertem fel, hogy mik azok, amiket fejlesztenem kell, vagy a működésemben meg kell változtatni, merthogy romboló. Ehhez bátorság kell, ezt magának a segítőnek is akarni kell. Ha ő nem mer szembenézni azzal, hogy ő ki, akkor nem gondolom, hogy hatékonyan tud segíteni másoknak. Ezt tanulom. Mindig azt hallottam, hogy szeretni kell az embertársainkat, csak azt elfelejtjük, hogy úgy szeresd a felebarátodat, mint magadat. És az utóbbi elmaradt. Most azt tanulom, hogy én magamat is meg kell, hogy szeressem ahhoz, hogy tudjam szeretni a másikat, hogy meg tudjak engedni neki dolgokat.

- A kitüntetés hogy jött? Miért? Ki kezdeményezte?

- Nem is tudtam, hogy van ilyen, nem mozgok ilyen körökben, hogy ilyeneket tudjak. Én soha életemben nem gondoltam volna, hogy engem így bárki is kitüntethet. Egy kedves ismerősöm jött, hogy alá kellene írni valamit, hogy beleegyezek-e. Kérdeztem, hogy mi ez, és mondta, hogy felterjesztés. Merthogy felterjesztett engem egy ilyen elismerésre, merthogy annyi minden önkéntes munkát csináltam, meg sokat segítettem. Én igazából nem gondoltam, hogy ezt jutalmazni kéne, mert nem azért csináltam.

- Milyen érzés volt?

- Először nagyon megrémisztett ez a helyzet, hogy engem kitüntetnek. Nm vagyok ahhoz hozzászokva, hogy bármiféle elismerést is kapjak. Nagyon sokat segített, hogy nem egyedül kellett mennem, Bartalos Norbi is akkor kapta meg. Valójában utána át tudtam keretezni magamban. Hálás vagyok ezért, hogy ilyet adott az élet elém, mert nem mindennapi dolog az, hogy ilyet kap az ember, és hogy elfogadták, amiket én tettem, hogy azok elismerésre méltóak. De igazából én hálás vagyok azért, hogy segíthettem. Tényleg, ha valakin tudok segíteni, akkor segítek. De nem is segíteni, mert csak támogatni is elegendő, mellette lenni, kísérni. Nem biztos, hogy tudok segíteni. Nagyon sok esetben nem tudok segíteni, viszont az nagyon gyógyító, hogyha már meg tudom hallgatni és az segít neki, hogy valaki meghallgatja. Igazából nem nagy sikerekre vágyok én, hanem erre, kísérni, támasznak lenni, hogy számíthasson rám.

- A jövőt hogy képzeli el, ezen a területen?

- Persze. A gyászfeldolgozásban szeretnék magas szintű tudást elérni és gyakorlatba is átültetni. Ezen dolgozom, Magyar Felnőttképzőben most olyan képzést is tartok. Kidolgoztunk gyászcsoport vezető képzésre egy tematikát, meg most készül egy tankönyv is. Ebben vagyok elmélyülve és szeretnék képzéseken is részt venni, ezért is jelentkeztem az életvégi lelki gondozó képzésre. És nagyon szeretem a munkahelyemet, nagyon szeretek itt dolgozni a szenvedélybeteg ellátásban. Nagyon jó a csapat is, de nagyon sokat tudok fejlődni. A tanulást, a fejlődést nagyon támogatják. Szeretnék majd mesterképzésre is menni mindenképpen. Viszont szeretnék családot is. Énnekem az első az, hogy lehessen családom, nagyon szeretném. Mivel 36 éves vagyok, ezért már nem tervezek nagy családot. Kettő kisgyermeket, hogyha ad az ég, vagy ha egyet, az is nagyon nagy öröm lesz nekem.