Egy hagymahéjszagú fővárosi bérház sötét emlékei

Tóth Krisztina akváriuma nem csak zárt, de már-már zavaróan algás és elhanyagolt. Korunk talán legjelentősebb író-költője (szándékosan nem használom az írónő, költőnő elnevezést, hiszen mi pluszt adna a műhöz a nemi determináltság?) talán abban brillírozik a legszembetűnőbben, hogy miként tegye pokolian láthatóvá, tapinthatóvá, megszagolhatóvá az élet legszürkébb foltjait. Járja az országot, a világot, és szinte magába szippantja a látókörébe kerülő nyomorúságot, bánatot, szegénységet. Példátlan, ahogy mindezt kommunikálja akár verseiben, akár novelláiban, ám Akvárium című első regénye mégis egy óriási mérföldkő Tóth Krisztina munkásságában.

Az első pár oldal megpróbálja az olvasót, a történet nehezen indul be, aztán fel is borul a történetmesélés rendszere, hiszen rögtön ugrik pár évtizedet az időben, majd végül visszatérünk oda, ahonnan indultunk. A történet főhőse egy (kis)lány, akit állami gondozásba adtak, és egy nagyon szegény zsidó házaspár veszi őt magához, és egy apró, elhanyagolt, málló vakolatú társasház hasonlóan festő pincéjében laknak. A kis Vera nemcsak a nevelőszüleivel él együtt, hanem az értelmi sérült Edu nénivel. Edit néni és Jóska bácsi egy tipikusan korlátozó, hideg, konzervatív házaspár, Edit néni testvére, Edu néni pedig olyan, mint egy nemtelen óriáscsecsemő. Talán ezért is választott ilyen nevet neki az írónő – az Edu akár az Edvárd, Eduárd becézése is lehetne.

A szocializmus legszélsőségesebb viharai között felnövő Verára nem vár fényes jövő, és majdani kislánya is szinte újraéli anyja sorsát. Bár ebben a történetben tulajdonképpen semmi sem fényes. Akár olyan érzésünk is támadhat, hogy már-már irreálisan komor minden, viszont az értő olvasás sokat segít abban, hogy belássuk, a szöveg nem csak arról szól, amiről beszél. A mű nem szűkölködik humorban, ami megint csak Tóth Krisztina sajátja. Ez a humor egyfajta öngúny, és a komikum alapja pontosan a szereplők abszurd szerencsétlensége. Tovább könnyít a regény egyébként nagyon is fajsúlyos szerkezetén az elbeszélés stílusa: egyes szám harmadik személyben mesél a narrátor, és pontosan megfelelő távolságot tart. Mindezektől és mindezek ellenére olvasmányos és szerethető regény született, amit nehéz letenni és nagyon lehet szeretni, annak ellenére, hogy az Akvárium viaszosvásznas, stelázsis, rozsdás és szegényes világában igazából senki nem tartozik és nem is tart sehova.