Egy szendvics ára kellene csak minden táncos tanítványtól

Honnan jött ez az indíttatás, miért gondolta, hogy erre szükség van?

MM: Körülbelül nyolc évvel ezelőtt volt egy nagyobb szabású tánctalálkozó a Bartókban, és ott jelen voltak azok, akik tanítványai voltak a Wünsch házaspárnak. Nemcsak a néptáncosok, hanem a balettosok, társastáncosok, mindenki és annyira szerette őket mindenki. Nagyon sokat tanultunk tőlük, nemcsak magát a táncot, hanem viselkedéstant, az élethez való hozzáállást, az egymáshoz való viszonyunkat, a tiszteletet, tulajdonképpen mindazt, ami később nagyon meghatározó volt az életünkben. Akkor vetődött fel bennem egy olyan gondolat, hogy valamilyen emléket kellene állítani ennek a házaspárnak és magának a táncművészeteknek is, hogy milyen szép lenne egy szobor például.

De akkor miért nem róluk?

MM: Először úgy volt, hogy róluk, de azt egy tollvonással lesöpörte az akkori önkormányzat azzal, hogy élő személyről szobrot nem készítünk. Utána az interneten rengeteg olyan szobrot találtam, amit élő személyről mintáztak, és nemcsak a külföldi hírességekről, hanem magyarokról is, de az önkormányzat nem volt nyitott erre. Akkor megkerestem ROHO-t, és elkezdtünk agyalni. Ez nagyon régen volt, úgy 8 éve körülbelül. Elkezdtünk agyalni, hogy hogyan lehetne valamit kitalálni, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Akkor fogalmazódott meg ROHO ötlete, hogy mi lenne, ha a dunaújvárosi táncművészeteknek készítenénk. Akkor felhívtam a Wünsch házaspárt és megkérdeztem tőlük, hogy áldásukat adják-e arra, hogy nem róluk szólna a szobor és ők azt mondták, hogy igen. Így indult el ez a történet, többször becsukták az ajtót előttem, de mindig bemásztam az ablakon. Két évvel ezelőtt olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy meghívott a Dunaújvárosi Senior Klub meghívott engem, hogy mondjam el ezt a történetet. Ott olyan pozitív hozzáállást tapasztaltam, olyan lendületet adott, hogy ez a civil szervezet mellém állt, hogy bekopogtattunk újra az önkormányzat ajtaján. Bartha Endre alpolgármester kért két hetet, hogy körbejárja a történetet és két hét múlva azt mondta, hogy úgy néz ki, hogy menni fog. Annyira boldog voltam! Kértem, hogy legyen szíves írja le nekem, mert 

Megtette. Akkor éreztem, hogy ő is nagyon pozitívan áll ehhez a dologhoz. Ez hiánypótló ebben a városban, ilyen jellegű szobor nincs. A táncoktatásban 1951- től kezdve vettek részt a városban. Éva néni alapította a balettiskolát. Emlékszem a Miskolci Miklós azon mondatára, amit tőle idézett. Egy éjszaka, amikor talán még csak a Május 1 utca volt meg, és a Bartók alapjai, Éva néni fölment a betonra, és azt mondta: én itt fogok balettet tanítani. Ez annyira megragadó volt, hogy úgy éreztük, ennek tényleg meg kell történnie. A mai napig élnek a táncok a városban, legyen az bármilyen jellegű. Nem csak kifejezetten a balettre gondolok, de a Bartóknak is volt saját tánckara, a Vasas Táncegyüttes is él, élnek a társastáncok, a zumba, a hastánc, a Gárdonyiban a balett is tovább él. A város együtt lélegzik a tánccal. Úgy gondolom, hogy ez minden dunaújvárosinak fontos, akinek valaha valami köze volt a tánchoz. Márpedig nagyon sok embernek volt. Mert abban az időben, az ötvenes években mi volt a kultúra itt a városban? A tánc. Azoknak az embereknek a gyerekei, vagy talán az unokái is jártak még táncot tanulni. Legalább harmincezer tanítványuk volt.

A tánctáborokba most is eljárnak a fiatalok.

MM: Még élnek a tánctáborok és a Laci bácsiék is elmennek mindig. Ők a tánckultúrát Dunaújváros szívébe hozták. Úgyhogy úgy gondolom, hogy ez egy hiánypótló alkotás lesz, és ráadásul nagyon jó helyen, a színészbejárónál, ahol a gyerekek kijönnek a gálaműsorok után, és a csupasz falnál fotózkodnak. Milyen jó lesz a szobor körül megtenni ezt. Ez mindenki örömére kell, hogy szolgáljon. Nagyon szeretnénk, ha az adományok is tükröznék ezt.

Miért kell adományokat gyűjteni, ha az önkormányzat azt mondta, hogy rendben van, meglesz?

MM: Azért, mert maga a szobor 14 millió forintba kerül körülbelül és az önkormányzat 3 millió forintot szavazott meg erre. Ígéretet kaptunk a Dunaújváros kenyerére például, de ez még mindig nagyon kevés, úgyhogy olyan 10 milliót össze kell kaparni valahogy.

A művészeti iskolák is beszállnak valamilyen módon?

MM: Az alapítványoknak nincs pénzük erre. Legalábbis én egynél jártam, a Violinnál. Ők is szórólapoznak, kiteszik a szülőknek, hátha segítenek ők is. 

RI: Van egy sarkalatos pontja az egésznek, Laci bácsiéknak a kora. Nagyon igyekezni kéne. Ezért tűztük ki ezt a most már így egyre sürgetőbb időpontot, hogy szeretnénk szeptemberben avatni az életnagyságú lány alakokat. Hajtom én is, hogy legyen meg a mintázás. Megbeszéltem az öntőkkel, hogy nyáron tudjuk is önteni Móron. Nagy Károly szobrász, öntőmester már várja. Kicsit fölpörgettük ezt az egész történetet, a technika és a megvalósítás részét, hogy Laci bácsiék még éljék meg.

Pontosan hogy szólt a fölkérés?

RI: Ez egy folyamat volt. Mara mondta, hogy táncos emlékhelyet szeretne csinálni. A világon nagyon sokfajta táncos balerina szobor van. Az egyik táncos megfogalmazás kicsit olyan, mintha lebbenő drapériák tánca lenne, ez az egyik felfogási mód. A másik az úgynevezett néptáncos, amikor a ritmusra megyünk rá, a népviseletre. Nekem igazából egyik sem tetszett. És akkor ezért jött az, hogy legyen olyan, ami a tánc tanulásáról szól, a mozgáskultúra elsajátításáról. Nem egy balerinát kéne megmintázni, hanem egy olyan kislányt, akit beírattak a szülei, hogy tanuljon meg táncolni, de még nem annyira tudja ezeket a formákat, de megpróbálja elsajátítani. Ez az ideológiám, hogy ez legyen meg benne. Ez a lelkület valamilyen formában, az első tánclépések, amikor tanulja az ember. Mert először mindenki béna szerintem, pláne táncban. Ezért is szeretném, ha páros lenne, mert ez a tanítási folyamata, hogy hogyan tanulnak. Mindig nagyon fontos, hogy legyen egy mester, de én a - mondjuk így - 40 év pedagógiai tapasztalatából tudom, hogy legtöbbet a diákok egymástól tanulnak, egymástól lesik el. Tehát mindig a közösségben történik a tanítás, szóval szerintem jobb, hogyha a közösségben történnek a dolgok, és ugyanakkor meg egyfajta ritmust is tudna adni ez a táncba. A helyszín kiválasztásában pedig azért nagyon fontos a Bartók környéke, mert ahol most a kamaraterem van, az volt régen a balett terem. Gyakorlatilag ott történtek az alaplépések, onnét indult el az egész történet. A Bartók másik oldalán, a Rosti felől ott van E. Tóth Ila néni Bábozó szobra, ami szintén egy kislány. Innét jött a másik inspiráció, hogy ha a színház a báb, akkor a tánc az ne egy balerina legyen, hanem egy ilyen tanulós dolog. Egy kamaszos kislány, aki éppen a nőiesség elején is van, de ugyanakkor meg tanulja az alaplépéseket, mozdulatokat. Szerintem a legabsztraktabb és a legmagasabb szintű művészet a zene. Minden művészeti ág valahol a zenét próbálja meg körbejárni. A mozgáskultúra, a tánc, az megint egy ilyen őrület, nem illik bele semmilyen kategóriába, ezért van ennyi változata. Hogy honnét is van ez, hogy miért táncol az ember?

Na és mi a válasz?

RI: A válasz nagyon személyes lesz. Én akkor szoktam táncolni, amikor nagyon boldog vagyok, vagy valami nagyon nagy érzelmi hatás ér. Valami ilyesmi, őrület. Így jött, hogy formailag ilyen fiatal táncos lányok lesznek. Rengeteg képet, rengeteg anyagot végignéztem, hogy milyen formák legyenek, így akadtam rá archív fotókra, ahogy annak idején Éva néniék tanították a táncot. Kislányok, amikor az alaplépéseket próbálják elsajátítani. Hogy hogyan is kell tartani a kezet, a lábat, mire figyelj. Ahogy Mara mondta, nemcsak táncot tanítottak, hanem életvitelt is, meg tartást.

A méretet is a Bábozóhoz igazította?

RI: Igen, mert a Bábozó is egy életnagyságú szobor. Ismerem is a modelljét, Azari Éva, amikor kislány volt. Ila néni őt kérte meg, hogy legyen a modellje.

A táncos szoborban is lesz ilyen rejtett modell?

RI: Nem, nem, nem! Nincs. Amikor formailag kell megoldani érzelmi dolgot, akkor az ember mindig próbálkozik. Például itt nagyon fontos lesz a kezek tartása. Van ez a tipikus balettes mozdulat, ahogy a középső ujj kicsit behajlik. Próbáltam megkeresni, hogy formailag hogyan lehet megoldani a szépre, harmóniára való törekvést, de ugyanakkor a sutaságot is, kicsit az elesettséget, tehát a tanulás folyamatát. Akkor az ember ezeket így variálja, hogy mikor van az a pont, amikor azt mondod: nekem ez így ezt jelenti. De egy dolog, hogy az alkotónak mit jelent, de a befogadónak meg megint más az olvasata. Most is számítok arra – mint annyi minden alkotásnál, szobornál –, hogy lesznek pozitív, meg negatív visszajelzések is. Kinek mi az elvárása, milyen előképei vannak ezzel kapcsolatban. És én nem egy ilyen előképet szeretnék megvalósítani, hanem egy inkább egy ilyen bájos, szeretnivaló szoborcsoportot szeretnék csinálni.

És rögtön ez a verzió ugrott be, vagy időközben változott?

RI: Rögtön ez. Amikor végignéztem egy csomó dolgot, Marával sokat beszélgettünk erről az egészről, még a gimibe bejárt hozzám nézegetni az alakokat.

Mióta dolgozik rajta?

RI: Nyolc év óta nézegetjük a képeket. Aztán elült, amikor lesöpörték az asztalról, utána meg jött a Covid, két évig semmit nem lehetett csinálni.

Önnek miért ilyen fontos ez az ügy?

MM: Nekem miért ilyen fontos? Hát ez belőlem fakad, az érzelmeimből, az én életem. Együtt élek a várossal, a szüleim 1952-ben költöztek ide, és én akkor már megszülettem egy éve. Azóta ebben a városban élek, és a tánc lüktetése bennem van. Ez nagyon fontos nekem és a tiszteletem a táncművészet iránt. Az elmondhatatlan. Amit már nem tudsz elmondani mondjuk versben, azt szavak nélkül megformálod a táncban. Szavak nélküli művészet. Kifejezőeszköz. Minden. Már az ősember is táncolt. Dobolt a tűz körül, meg ugrált. Persze az is kérdés, mit nevezünk táncnak, merthogy a tánc is mindig fejlődik és inspirálódik újra és újra minden érzelemből. Nagyon sokféle formája létezik. Azt mondják, hogy két ember, akik tudnak együtt táncolni, azok biztos, hogy jó érzelmi kapcsolatban élnek. Olyan kötelék, amikor táncolsz. Szavak nélküli érzelem.

Nem lesz ebből sértődés, hogy csak egyfajta táncművészetnek állít emléket ez a szobor?

MM: Azért gondoljuk, hogy nem, mert minden táncnak az első fázisa az alaplépés, a tanulás. Pont ezt fogalmazza meg a ROHO. Nem annyira néptáncos, nem annyira balettos a figura, nem annyira társastáncos a figura, ez a tanulás első lépéseiről szól, ami minden táncnak az alapja. Ha nem tanulsz meg lépni, nem fogsz tudni táncolni.

Van már címe, neve?

RI: Hát, még konkrétan nincs. De visszatérve, hogy miért ragaszkodnék ehhez a tánctanításhoz, tánctanuláshoz, folyamathoz, és hogy miért idegenkedtem én a néptáncos történettől? Nem akartam belefutni abba a zsákutcába, hogy milyen népviseletbe öltöztetem az alakokat. Akkor most milyet? Moldvai, Csiki, Bakonyi? Teljesen átlagos emberi megközelítés, tudom, hogy meg szoktak sértődni ilyenen. Ezért nincs annyira kihegyezve egy szép, libbenős balettozásra. Én tudom, hogy a tánc az élet, de hogyha egy fiút és egy lányt kezdek el mintázni, abban a pillanatban bejön az erotika. Én nem szerettem volna ebbe az utcába se belemenni. A tánc természetesen erotika is, de ha csak ezt hangsúlyozom ki, akkor csak az lenne. Ezért is mentünk vissza az alapokra, az alaplépésekre. Ez mindegyik táncban benne van. Ez mindegyik irányba továbbvihető. Szerintem. Szerintünk.

MM: Nagyon-nagyon végiggondoltuk. Nagyon sok kört futottunk ebben az ügyben. A néptáncosokkal is volt beszélgetésünk erről, hogy milyen a figura. Kértük, hogy hozzanak össze egy olyan figurát, ami nem néptáncos, nem balettos, de ha ránézel, a tánc jut eszedbe. Nem sikerült.

RI: Nem szerettem volna absztrakt szobrot oda a Bartók környéke, mert ez egy tipikusan szocreál környék. Stilárisan szerintem a művészetben mindent lehet, de én azt gondolom, hogy azért mégiscsak valamilyen formában tiszteletet kell tanúsítani az elődök, meg a környezet iránt. Egy szobor soha nincs önmagában, mindig a környezettel együtt létezik, él. Ez egy tipikusan szocreál környezet. Ila néni szobra is, de ott van a Varga Imre Bartók-Kodály szobra, ott van a Cyrának a Hajnal szobra, a Bartók színház is egy tipikusan szocreál épület, ott az első utca, a Május 1. utca. Ha ebbe a környezetbe beleteszek valami absztrakt, libbenő dolgot, lehet, hogy jól nézne ki, de nagyon idegen lenne. Azt gondoltam, hogy szervesen beilleszkedne, ha egy figurális szobor lenne. Semmi különlegesség, semmi ROHO-ság, hanem meg legyen tisztességesen mintázva ez a kislány alak, amelyik tanulja a táncot.

MM: Abban bízunk, hogy az egyszerű ember is - egy öregasszony, vagy ember, mint én - aki járt táncolni, és meglátja a szóróanyagot, amit bedobnak, és indíttatást érez esetleg arra, hogy ő is szeretne ehhez hozzájárulni.

RI: Próbáljuk ezt összehozni. Köszönet Marának, ő ennek az egésznek a motorja, én csak a zenész vagyok, Marán múlik. Bízunk benne, hogy az ismeretsége, a kapcsolati rendszere működni fog.

Akkor gyakorlatilag a gipsz verzió a végleges változata megvan már?

RI: Majdnem. Most kezdem el pontosítani az anatómiai pontokat, hogy egyforma legyen a könyöke, hogy két füle azonos hosszú legyen. Most jön az a rész, amikor finomítom a dolgokat. Megvan a mozdulat, megvan a forma. Kilencven centiméter magas, tehát mint az asztal.

A parkban merre fognak nézni?

RI: Keletre, arccal a park felé.

MM: Azt szeretnénk, hogy szeptemberben avassák. Az első az volt, hogy augusztus végén, ugyanis 29-én van Éva néni születésnapja, de nem biztos, hogy össze fog jönni. 94 évesek lesznek, imádkozunk, hogy megéljék még életükben ezt a „dicsőséget”, ezt az örömöt. Mert szerintem ők megérdemlik, ehhez kétség nem fér.

RI: De már ez is nagy öröm nekik, hogy tudják, hogy erre készülünk, hogy eddig is eljutottunk. Nekik ez az életük ez volt.