Kalapot le: gombász!

S aki tudja, hol vannak a gombakörök. A mezei szegfűgomba. A háromféle csiperke. Aki nem csak a tányérban szereti a gombát, hanem a réten is.

Ezért nem marokkal, tövestől tépi ki a földből, hanem óvatosan vágja el a föld fölött. Hadd nőjön tovább a telep ezen a tövön is. Ha kukacos a szár, akkor keveset levág belőle bicskával. Ha az egész szár kukacos, akkor a gomba kalapját még visszateszi a földre. Hadd szóródjanak bele a spórák, szaporodjon a gomba.

A gombász földre szegezett tekintettel jár. De ismeri az eget. Tudja, mikor várható eső. Csendesen pergő, áztató, párálló, és nagyhangú, hirtelen zivatar, gyorsan elrobogó patakjaival. Tudja, melyik után hová érdemes kiballagni. Hol találni égre kacskaringózó gombákat, hol a levelek alatt megbúvó, elfekvő, lehanyatló telepeket.

A földet nézve is érzi a Napot. Érzi, mikor perzsel már annyira, hogy gombát aligha, csak porrá omlott földet találhat a határban.

A gombász persze ismeri a réteket is. Hol van agyonműtrágyázott, gombáktól elkerült egykori szántó. Hol birkabogyókkal sűrűn teleszórt, kullancsjárta, de gombában gazdag terület. Melyik rét van közel az úthoz, vagyis: szinte biztos, hogy összevissza gázolják a méregdrága, benzinpusztító luxusterepjárók vaskos kerekei. Amelyeknek gazdái a marokszám tépett gombáknak csak a kalapját viszik el, szárát szanaszét szórják az út szélén, mintha akaratlanul is a megcsonkított áldozatokra emlékeztetnének minden szomorú arrajárót.

A jó ember, ha gombász, három dologgal járja a rétet (erdőt ritkán, mert szóbajöhető, számbavehető gombás erdő mifelénk alig-alig): bicskával, kosárral, gumicsizmában. Szakadozott szélű kabala-szalmakalapban. A kosár pedig fonott, amit talán nagyanyjától örökölt, talán a fél ország falusi piacait végigkutatta érte. Mert a gombászoknak is van egyenruhája, mint a vadászoknak, ha nem is annyira közismert és egyöntetű. De a népmesékben még mindig sok gomba szerepel. Bár gombász már alig.

S a gombát kedvelő, kajtató, kímélő ember ismeri is szenvedélye tárgyát. Tudja, mi különbözteti meg az embert is ölő gyilkos galócát minden mástól. Bármikor megmondja, most milyen gombát érdemes szedni. S hogyan érdemes megenni. Folyton új recepteken jár az agya. Szegfűgombából fűszerport csinál. Az a por pedig egyszercsak a nokedlitésztába kerül. Kifőzve isteni! Nem: gombai...

De az igazi gombász nem bízza el magát. Tudja, hogy minden szakértőnél van egy jobb szakértő. Fel is keresi. Meg is mutatja szedését. Nem vitatkozik. Beszélget. A gombász türelmes ember. Nem saját vesszőparipáit, ilyen-olyan elméleteit hajtogatja, hanem tanulni akar. Mindig örül, ha megismer egy új fajtát. Főleg, ha rá is bukkan valami sövény szélén.

Jó gombász csak mélyérzésű ember lehet. Aki mélyen elszomorodik azon, ha a gombákat is óvni kötelezett mezőőr szatyorszámra, válogatás nélkül viszi haza a még igazán be sem érett csiperkét. Felháborodik ezen, még ha ezer felfuvalkodott rablást, millió sunyi tolvajlást látott-hallott is már. Gombász olyankor nem szed, csak tipródik a rét mentén, mint akinek kihúzták talpa alól a talajt. Mintha mocsáron járna. Gondolatban simogatja a már soha fel nem növekvő gombát.

Furcsa ember az ilyen. De jó ember. Gombász.