Jónak lenni, jót tenni, szeretve lenni a legjobb dolog a világon

Pontosabban a sors terelgette ennek a csodálatos szakmának az irányába. Előszállási lányként egészségügyi szakközépiskolában végzett, bölcsődében szeretett volna elhelyezkedni, de nem volt szabad álláshely abban az időben ezekben a kisgyermeknevelő intézményekben. Viszont a szomszédos település, Nagykarácsony iskolájának és óvodájának igazgatója ajánlott számára állást, így került az ottani óvodába. 

- Olyan útmutatást, iránymutatást, alapokat kaptam, amely végigkísérte az egész életemet, és nagyon megkönnyítette a további utamat. Huszonnégy évet töltöttem a nagykarácsonyi óvodában, amely fantasztikus, gyermekközpontú közösség. A papi kúriából lett kétcsoportos óvodánkban egymásba nyíltak a csoportok, családias, kedves épület volt a falu szélén, bejártuk az erdőt-mezőt, barangoltunk, olyan természetközeli élményeket kaptam, ami örökre belém ivódott. Amikor csak tehettem, biciklivel tekertem át Előszállásról Nagykarácsonyba, és ez sokat adott nekem. Út közben, ha találtam egy elpusztult pillangót vagy bogarat, akkor azt felvettem, elvittem a gyerekeknek. Semmilyen varázslatot nem csináltam, de a látvánnyal és a köré kerekített történettel sikerült elvarázsolnom az óvodásaimat. Így alakult a személet, szokták is mondani mosolyogva a szülők, hogy nem verhetnek le egy pókot a sarokból, ki kell vinniük a lakásból a szabadba és elengedni, mert az óvó néni ezt mondta. Néha kaptam is egy fél vödör káposztalepke-hernyót vagy egy cserebogarat, gilisztát, amit a legnagyobb elismerésnek vettem, hiszen ez annak a jele volt, hogy sikerült átadnom a gyerekeknek azt a fajta szemléletet, amit képviselek. Nem nagy szavakkal, hanem a bogarászással, azzal, ha a virágot nem letéptük, hanem csak megnéztük. Megismerhettük a fenyőerdőt és a lombhullatót, jártunk gyurgyalagtelepen, elmentünk a tehéntelepre, és mindent megadtunk a gyerekeknek, amit csak egy falusi óvoda adhatott abban az időben. Évtizedekkel ezelőtt csak érintőlegesen kellett a háziállatokkal foglalkoznunk, hiszen otthon vagy mamának, szomszédnak, rokonnak voltak sajátjaik. Most nagy kuriózum, ha el tudom vinni a gyerekeket olyan falusi házhoz, ahol háziállatokat tartanak. A gyerekek több ismerettel rendelkeznek a tenger élővilágáról vagy a dzsungelről, mint a tyúkokról, mert azokról látnak természetfilmeket, de háziállatokról nincsenek műsorok. 

- Előszállásra mikor került „haza”?

- Többször hívtak az előszállási kollégák, a barátaim, ismerőseim a falum béli óvodába, de nagyon nehezen jöttem el Nagykarácsonyból, erősen kötődtem oda. De végül is jól döntöttem tizenhat évvel ezelőtt, hogy átjöttem, mert nagyon jók, befogadók, türelmesek voltak velem az itteni kollégák. Mégis nagyon megviselt a váltás. Három hónapig sírtam – Andi barátnőm szerint nyolcig –, a gyerekek persze átvették ezeket a rezgéseket, úgyhogy annyira sírós kiscsoportom nem volt soha, mint az akkoriak.

- Melyik életkorú gyerekekkel foglalkozik a legszívesebben?

- Azt gondoltam, hogy nekem mindegy, mert szeretem tutujgatni a kicsiket, illetve szárnyalni a nagyokkal. De nemrég mondták, hogy mintha jobban szeretnék a nagyokkal lenni. Nyilván velük jobban lehet dolgozni, legutóbbi nagycsoportommal is mindent meg tudtam valósítani, amit csak elképzeltem. A kicsik most sírósak, de nagyon cukik, a mostani kiscsoportomban is  látom már a csodát, azt, hogy fantasztikus lesz velük dolgozni.

- Mi áll legközelebb Önhöz a pedagógiai irányelvek közül? Mese? Természet? Kultúra és hagyományőrzés?

- Mindhárom együttvéve. A hagyományőrzés, a régi tárgyak iránti vonzalom örök benne. Már kiskoromban jártam a padlásokat, gyűjtögettem a régiségeket. Ha elmegyek egy skanzenbe, ott úgy érzem, otthon vagyok. A természet szeretetéről már beszéltem. A műmesékkel nem tudok azonosulni, de a népmeséket imádom. Soha nem voltam az a fejből mesélő pedagógus. Aztán rátaláltam az interaktív Pompás Napok módszerre, lényege, hogy amikor a mese tartalma engedi, a gyerekek belekérdezhetnek, továbbszőhetik az adott részt. És ez bevált. Egy hétig mesélek egy mesét, nem adok hozzá képet, hadd szárnyaljon a képzelet, mondjuk a Só című mesét, és amikor a királylány bemegy az erdőbe akkor megbeszéljük mit lát, milyen fákat, milyen hangokat hall, milyen illatokat érez, rengeteg minden szóba kerül, milyen a királylány, annak a ruhája, a királyfi paripája… és így tovább sok mindenről, ami megragadja a gyerekek fantáziáját. Hihetetlen dolgok születnek. A lehetőségek végtelenek, hiszen az erdőben lévő gallyat, a faleveleket megtapinthatjuk, gyűjthetjük, lerajzolhatjuk… Tavaly úgy éreztem, megérkeztünk: a nagycsoportosok leültettek és elmondtak önállóan egy mesét, ugyanazzal a módszerrel, ahogyan tőlem hallották. 

- Ez szuper. De sok esetben otthon a videójáték és szülő telefonján nézett mese a gyakoribb a gyereknek.

- Bizony volt olyan gyermekem, aki úgy jött be kiscsoportba, hogy csak angolul beszélt, mert addig csak angol nyelvű játékokat játszott. Másik agresszív volt, és nem tudott játszani. Vagy a sok plüss jószág, amivel nyugtatja magát… Nyilván a világ errefelé halad, ezt nem tudjuk kizárni az életünkből, azért cikáznak a gyermekek, mert a képernyőn is minden cikázik előttük, teljesen más agyi területük fejlődik ki a nézett, mint a hallott mese által. Azért szeretem a népmeséket, mert mesélés közben közös térbe rendeződnek a gyerekek, lenyugodnak és képesek lesznek figyelni, megnyílik a képzeletük. Hiszek ennek a csodájában. 

-  A csodát közvetíti Előszállás közösségének is, hiszen az óvodásaival rendszeres szereplői a rendezvényeknek, és a teendőkből is kiveszi a részét.

- Nagyon fontos számomra a közösség, hogy annak része legyek, a család elsődlegesen – köszönöm nekik, hogy mindenben támogatnak – és az óvodai, a baráti, a települési. Fontos, hogy ismerjem meg önmagam, ugyanakkor része legyek a közösségnek, ahol kiteljesedhetek. Mert ha öncélúan valósítom meg önmagam, és nem tudom ezt megosztani másokkal, akkor abban mi öröm van? Például. A költészet napján annak idején nem volt senki, csak akik szavaltak. Összeszedtem néhány Kányádi-verset a tanultak közül, elmentünk, hogy elmondják ezt a csokrot, és eljöttek a testvérek, a szülők, a nagymamák, és megtellett a kultúrház. Fontosnak tartottam, hogy elmenjünk az idősek otthonába, és ma már ez rendszeres minden óvodai csoportban. Mert nagyon jó érzés jónak lenni, jót tenni, szeretve lenni, és ezzel nem teszek különleges dolgot, sem szívességet. Mert ami történik, az nekem is nagyon jó.