Szeretném, ha nem egyszeri fellángolás lenne!

Megváltozott az életed, onnantól kezdve, hogy a nagy nyilvánosság is megtudta, hogy mi van veled?

– Nem titkoltam a vendégeim előtt, ott már egy nagyobb közönséget kapott, hogy velem mi a helyzet. Eleinte azt gondoltam, hogy könnyű lesz róla beszélni. Bennem volt a vágy, hogy felhívjam a figyelmet rá, hogy más ne kerüljön ebbe a helyzetbe. Ne későn tudatosuljon benne, vagy későn találkozzon a betegséggel. Utána viszont egy kicsit igen, megváltozott. Voltak nehezebb pillanatok. Nem látják, nem is tudják az emberek, hogy sajnálattal néznek. Ez egy idő után elkezdett az zavarni.

Nyilván nem bántásból csinálják, de ettől egy picit nehezebb volt. Igazából csak rendezni kellett magamban, hogy nem tudnak ezzel mit kezdeni az emberek. Annyira tabusítva van ez a témakör, hogy nem is tudják, hogy hogyan kell egy beteghez fordulni.

Meg óriási félelem van bennük.

– Igen. Mindenki fél. 

aztán amikor ott van a környezetedben, olyannal történik, akit ismersz, az már egy más helyzet. Igazából ez látszódott az embereken. De én sem voltam stabil talajon akkoriban. Rendesen megnehezíti az ember dolgát, belemegy a hétköznapokba, minden pillanatba. Ráadásul a munkámból adódóan én vagyok, aki viszi elől a fáklyát, mutatja az irányt, adja a motivációt. Azért voltak nehéz pillanatok. Még így is, hogy

Esténként otthon, azok között, akikkel biztonságban érzem magam, nagyon sokat sírtam.

Mi volt ez, kétségbeesés?

–  Igen, nagyon féltem. Rettenetesen féltem a műtéttől, hogy nem fogok felébredni, hogy rosszul sikerül. Annyi műhibáról hall az ember. Nem tudtam mindig a jóra gondolni, ott motoszkált hátul a kisördög, hogy nem biztos, hogy jól jövök ki belőle.

Miből tud erőt meríteni az, akinek a fáklyát kell vinnie? Mert ilyenkor a család is kívül marad egy kicsit.

– Nem feltétlenül, vagy nem minden pillanatban tudnak segíteni. Csak az segít, hogy nagy levegőt kell venni, és csak előre figyelni. Meg kell fogni az embernek a saját fejét, és ki kell emelni a sárból, a dagonyából. Csak az tud előre vinni, semmi más. Hiszel abban, hogy meggyógyulsz, hiszel abban, hogy ebből jól jössz ki. Nagy levegő, és átgondolod! Miért kell erre gondolni, amikor ugyanannyi energiába kerül az is, hogy a jóra gondolok? Ezt párszor átlögyböltem magamon, megráztam magam, és mentünk tovább. A következő mélypontig. 

Feltételezem, hogy tudatos életet éltél, vigyáztál a testedre, étkezés, mozgás, minden rendben volt. A szűrővizsgálatokra is eljártál?

– Nyolc évvel ezelőtt nekem már volt egy hasonló betegségem. De előtte nem. Akkor azért még aránylag fiatal voltam. A nőgyógyászati vizsgálatokra igen, de emlővizsgálatra nem jártam, mert nem gondoltam, hogy huszonévesen is kell. Nem is tudtam róla.

De az meg még hol van? Úgyhogy nem, akkor még nem. Utána viszont minden évben.

Vissza tudsz emlékezni, mikor tudatosult benned, hogy baj van?

– Egy edzőtáborban voltam, ott tudatosult bennem, hogy biztos, hogy baj van, annyira fájt. Reggel felkeltem, megfogtam, és ott volt egy csomó, ami addig nem volt ott. Nem éreztem, nem fájt, nem okozott problémát. Utána egyébként még eltelt két hónap, ameddig gondolkodtam rajta, hogy elinduljak-e. Mert cikinek tartjuk, mert annyira tabusítva van, hogy nem merünk elmenni és levetkőzni az orvos előtt. Holott nem is emlékszik rá szerintem, hogy mit látott, amikor a következő ember belép az ajtón. De én is még húztam az időt.

A bejelentés hidegzuhanyként ért?

– Igen. Utólag már azt mondom, hogy nagyon rossz szakemberhez kerültem először. Nem volt rendes felvilágosítás, szerintem ki se volt kutatva, hogy ez mi is tulajdonképpen, nem volt mintavétel belőle. Csak azt mondta, hogy akkor ő három nap múlva bejön a szabadságáról és megműt. Ez egy S.O.S. műtét.

attól függ, hogy mennyit kell belőle kiszedni. Majd utána elküldik szövettanra. Ezért nem ugyanahhoz az orvoshoz mentem utána. Én akkor voltam úgy 30 éves.

Ha egy ekkora darabot a combomból vesznek ki, az is traumát okoz. De hogy az embernek a nőiségét veszik el ezzel, azt hogy lehet megélni? Hogy lehet ezen túllépni?

– Nehezen. Utána történt korrekciós műtét is, de akkor is nehezen. Pláne úgy, hogy én akkor egy válás után voltam pár hónappal. Onnan próbálj meg egy jó kapcsolatot kiépíteni! Hogy? Saját magaddal nem vagy elégedett, a saját testeddel. Hiába vagyok edző, és hiába foglalkozom ezzel, olyan belső feszültségek voltak ebből, hogy kész csoda, hogy épelméjű tudtam maradni.

Mibe tudtál kapaszkodni?

– Nagyon sok segítőm volt, a család is rengeteget támogatott. Azon kívül pedig rengeteg különböző terapeutához jártam, különböző nézőpontokból közelítve, az önismeretre, a nőiességre, az anyaságra koncentrálva. Rengeteget dolgoztam.

Könnyű volt segítséget kérni?

– Nem, nagyon nem volt könnyű. Én nehezen kértem segítséget, de megérte. Most már sokkal egyszerűbb. Nem kell mindent az embernek magára pakolni, és egyedül próbálni megoldani.

Akkor már megvolt a fiad. Neki el kellett mondani?

– Amennyire ezt egy négyéves gyereknek el lehet mondani, annyira elmondtam. A műtét után két hétig nem nagyon tudtam semmit csinálni, teljesen segítségre szorultam, az első két hétben sokat segített a nagymamája. Egy négyéves gyereket még az ember felvesz, pláne, amikor jó fizikumban vagy, csak felkapod. Annyit vett észre, hogy azt kellett mondanom, hogy most nem vesz fel anya.

Értette? Érezte?

– Igen. Nagyon okos gyermekem van.

Ez egy rettentő nehéz helyzet akkor is, mert nyilván a te félelmed átragadt rá is.

– Igen. Most a második műtétnél már teljes partner volt az egész felépülésben. Ha kellett, akkor segített felülni, ha kellett, akkor segített kimenni a fürdőszobába, csinált nekem kávét. Most már azért nagy, tizenhárom éves.

Tudja, hogy mi történt?

– Most már teljesen pontosan tudja, hogy mi történt. Az első pillanatban elmondtam neki, hogy ne ijedjen meg. Januárban is, amikor mentünk a vizsgálatra. Egyébként nem is volt semmilyen fájdalmam. Még halogatni is akartam megint, pedig sose csinálok ilyet. Majd amikorra időpontom van, akkor elmegyek. Úgyse fáj, nincsen semmi baj. Akkor a párom mondta, hogy dehogynem, menni kell! Ott hatványozottan jött elő minden.

Számítottál rá, fölkészítettek, hogy valaha ez visszatérhet?

– Nem. Aki először műtött, arra se készített fel, hogy miután megcsinálták a korrekciót, az implantátummal utána az embernek milyen dolga van. Nyilván minden évben elmentem ultrahangra, megnézettem mindent. De azt nekem egy szóval nem mondták, hogy ezt kétévente meg kéne nézetni MR géppel, mert az fogja csak rendesen látni. Az az orvos egyébként el is ment a klinikáról, így a senki gyereke lettem, de mindig mentem, mindig megnézettem. 

Nem vitt padlóra a hír?

– De. Onnan azért nehéz volt felállni. Nyilván próbálták mondani, hogy nyugodjak meg, ez egy jóindulatúnak tűnő daganat, elég, ha majd fél év múlva újra visszajövök és megnézetem. Dehogy nézzük meg fél év múlva, most rögtön megyünk tovább! Ezzel is tovább kell menni! Lehet, hogy jóindulatú, de mégiscsak egy elváltozás, annak nincsen ott helye. Nem az van, hogy várunk és tutujgatjuk, mert az is nő, annak is változhat a képlete bármikor. 

Az első után teljes mértékben visszaállt az életed a régire? Ugyanúgy tudtál magadra nézni? Mondtad, hogy elváltál. Egy új párkapcsolatnál van egy kínos pillanat, amikor el kell mondani, mire számíthat, mit fog látni. Ezt hogy lehet átlépni?

– Nehéz. Annyira sok kapcsolat nem volt, mindig volt egy gát bennem, hogy biztosan akarom én ezt? Egyszerűbb volt beletemetkezni a munkába. Nyilván kellett is, mert egyedülálló anya maradtam. Ilyenkor minden szerepet annak a nőnek vagy az apának kell felvenni, aki egyedül marad a gyermekkel. Mert bár van apukája, de nem életvitelszerűen, nincs ott minden nap. Meg kell oldani, hogy óvodába, iskolába, különórára elmenjen. Közben főzzél, mossál, takarítsál, de legyen annyi bevétel is, hogy a családot fenntartsd egyedül! Volt olyan időszak, amikor annyira belekényelmesedtem a szingli létbe, hogy egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet. Egy nagyon jó barátom megkérdezte, hogy ott aludhat-e nálam a nappaliban, mert külföldön dolgozik, szeretne a többi baráttal is találkozni, de más nem tudja befogadni. Azt mondta, hogy belépett a lakásba és onnantól kezdve egy teljesen más Nóra fogadta. Annyira bezárkóztam a saját világomba a gyerekkel, hogy oda senki nem tudott bejönni. Már az is zavart, hogy ott van a lakásban. Ő felhívta a figyelmet erre, utána ez egy újabb pont volt, amivel dolgozni kell.

De itt vagy élő példának arra, hogy meg lehet csinálni.

– Így van. Ez egy óriási gát lehet. Az ember elveszíti a hitét a saját testében. Elég szép vagyok-e, tudja-e majd a partner ezt tolerálni? Hál' Istennek nagyon szerencsés helyen volt mind a kettő daganat, nem lett annyira szétszabdalva. Meg a mai orvostudománnyal szebbet csinálnak, mint újkorában. 

Azt leszögezhetjük, hogy szerencsés vagy, mert jóindulatú volt mind a kétszer. Eljátszottál a gondolattal, hogy mi van, hogyha nem? Hogyha ez rosszra fordul, akkor mi történik?

– Igen. Volt olyan pillanat. Nem nagyon akartam a fejembe beletenni a gondolatot. Elhessegettem a felfedezéstől, az orvossal való konzultációtól a mintavételig. Nem sok telt el egyébként, körülbelül három hét alatt lezongoráztuk. Hozzáteszem, magánúton. Egyébként ez sokkal hosszabb lett volna. Január 4-én volt az ultrahangvizsgálat, a műtétem május 27-én volt, mivel a februári mintavétel után jóindulatú lett az eredmény. Az állami úton május 28-ára volt a mintavételre időpontom. Addigra már a műtéten is túl voltam.

A párod hogy tudta meg?

– Ott volt velem, elkísért az ultrahangra. Amikor kijöttem, már látta, hogy baj van. Próbált nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. Egyébként ő tényleg azt hitte, hogy csak egy fajsúlytalan valami. Amikor beültünk az autóba, és szerintem elsírtam magam akkor jöhetett rá. De nincs is meg, annyira lement a függöny, hogy nem is nagyon emlékszem rá. Annyira leblokkolta az agyam szerintem, hogy nem tudom, mi történt ott.

Tényleg a műtét után az első gondolatod a segítség volt?

– Amikor a műtőből kitoltak, az volt a legelső tiszta gondolatom, miután felhívtam a családot.

Nyilván a felépülés az egy másik történet, meg fájdalommal jár, de annyira hálás voltam a sorsnak, valakinek, aki vigyáz rám, hogy ezt ennyire könnyen tudtam venni. Annak, aki a rosszabbik forgatókönyvet húzza, annak nem lesz ereje másoknak segíteni. Csak saját magára lesz energiája, a saját gyógyulására koncentrálni. Nekem egy sokkal jobb forgatókönyv adatott, és gondoltam, hogy a felesleges energiát abba kell beletenni, hogy valahogyan segíteni tudjak.

Rögtön a Petrás Gábor jutott eszedbe?

– Hát igen. Gábor jön-megy, intézkedik, mindenben benne van. Úgyhogy nagyjából a műtét után három héttel már meg is kértem, hogy üljünk le egy kávéra és akkor beszéljük át az ötleteimet, hogy mit szeretnék, és ebből mit lehet megcsinálni. Rá egy napra már a csapat elé is vittük az ötletet.

Konkrétan meg is fogalmazódott benned, hogy mit szeretnél?

– Igen, hogy egy rendezvényt csináljunk. Egy jótékonysági gyűjtést is lehetett volna, de nem volt itt a környéken olyan alapítvány, akik ezzel foglalkoznak, itt senkit nem tudtunk volna támogatni.

Akkor az a cél, hogy másnak ne megúszni kelljen, hanem…

– Hanem menjenek elé az emberek. Ne hagyják!

Itt vagyunk élő példának, és nagyon sokan vagyunk ilyen fiatalon, meg még fiatalabban érintettek.

A szakemberek azonnal komolyan vettek ezzel a kezdeményezéssel?

– Igen. Elsőre. A kórház főigazgatója is tárt karokkal fogadott minket, a népegészségügyisek is azonnal. Dr. Molnár Szilárdék, ők voltak az elsők, akiket felkerestünk először, mert nekik már volt hasonló rendezvényük a pandémia előtt. Lesz egy dermatológus konzulensünk is. Ő arról fog majd beszélni, hogy a hajunk már előre reagál. Amikor még nem is történt meg a daganatos megbetegedés, ha vagy már jelen van, de még nem észleltük. Meg az utókezelések után hogyan lehet ezt visszafordítani. A plasztikai sebészem, dr. Jancsó Máté is azonnal igent mondott gondolkodás nélkül, hogy jön.

Mit lehetne tenni? Most ez egy civil kezdeményezés, ami jó esetben vissza is fog térni, de önmagában kevés a prevencióhoz. Kezébe kéne mindenkinek venni a saját sorsát, vagy ezzel az orvosoknak lenne dolguk, netán a mentálhigiénés szakembereknek?

– Ez szerintem az egyén felelőssége. Ez egy rendezvény lesz, nem tudunk mindenkit odahozni, nem tarthatunk senkinek pisztolyt a fejéhez, hogy eljöjjön. Aki informálódni szeretne, az egyébként interneten is tud információt gyűjteni, de mégis azt gondolom, hogy lehetőséget és teret kell adni annak, hogy valahova eljöhessenek, lássák, hogy ez mennyire fontos. Hogy megfogjuk egymás kezét. Megfogjam a testvérem, az anyukám kezét, és elvigyem a vizsgálatra, vagy legalább elmondjam, hogy el kell menni. Ehhez viszont tudni kell róla. Amit mi vállaltunk most, hogy a magokat szétszórjuk, elültetjük és akkor ez majd idővel ki fog nőni.

Benned ez már lezárult?

– Sose fog, ott marad. Már a jó dolgokat próbálom megfogni belőle. Találtam egy nagyon jó idézetet erről: 

Próbálom az életet mindig így megfogni. Sosem szabad eltemetni azt, ami megtörtént velünk, mert a részünk, viszont nem kell a múltba beleragadva élni és nyalogatni a sebeinket örökre, meg kell próbálni mindent a hasznunkra fordítani.

Több szépet látsz most az életedben, vagy kevesebbet?

– Sokkal többet. Át is íródott. Amivel mindig küzdöttem, az az időbeosztás, hogy soha nincs semmire időm, csak hajtok és csinálom magamnak a saját taposómalmomat. Ebből egy picit visszaléptem. Megtanulok nemet mondani és sokkal több időt tölteni a szeretteimmel. A saját magam fejlesztésére fókuszálok.

Mit gondolsz, miért kaptad ezt?

– Mivel kétszer is melldaganatom volt és a kettő között egy elég komoly nőgyógyászati problémám is, azt gondolom, hogy mindenféleképpen a nőiességgel és az anyasággal való munkám az, amiért ezt kaptam. Figyelemfelhívás. Jeleztek, hogy erre fókuszálni kell, ezzel dolgozni kell, erre oda kell figyelni.

Ha ez az esemény lezajlik, a te felvilágosító munkád véget ér?

– Szeretném, ha ez a rendezvény nem egy egyszeri fellángolás lenne. Nagyon remélem, hogy olyan visszhangja lesz, amiért azt fogjuk mondani jövőre is, hogy ugyanezt az óriási munkát beletesszük, hiszen három hónapja dolgozunk ezen. Az egész csapat elképesztő munkát tett bele, holott ez csak az én ötletem volt.

Azonnal a magukénak érezték és küldetésüknek vállalták.

Mit kell tenni, hogy az anyák leüljenek megbeszélni ezt a lányukkal és a kamaszlány komolyan is vegye?

– Ha lányom lenne, először is nekem kellene tudnom, felfognom, hogy ez mennyire fontos. Hogy ezeket a témákat ne tabusítsuk, hanem próbáljunk meg róla beszélni a maga valóságában. Mert sajnos ma már szinte népbetegségnek számít. Felfogni, hogy erre szükség van, erre ugyanúgy el kell menni, mint egy nőgyógyászati vizsgálatra, vérvételre, vagy látásvizsgálatra.