Vers, az Idősek világnapja alkalmából

Barna József: Öregek

Öreg lóca simul vén ház oldalának,

hű barátja Ő a régi cimborának.

Fészek-meleg Ősz sütkérezik a langy fán,

míg zöld erdőt álmodik minden kis szilánk,

hogy volt kérge, lombja, volt szép ifjúsága.

A szél is régi nótáját dudorássza.

Idő repesztette pókhálós rovátkák

szürke cirádái térképként szövik át

a tapasztott tornác rég–volt-fehér falát.

Homályt bújtatnak a szúette gerendák.

Árnyéka toporog lassú alkonyatnak,

éhes szelek kopott zsuppfedélt harapnak.

Süvöltőzve fújnak, porral perlekednek,

kapuig pörgetve, gomolyba görgetnek.

Elszédül a Nap is e táncos zenétől,

földszélen botolva, le is hull az égről.

Sündisznó-csend lebeg sűrűlő sötéttel,

göndörödő, büdös pipafüst pöfékkel.

Varnyúkendője bogát babrálva állán,

házzal töppedt anyó ül a csend lócáján.

Időtlen mélységű ráncos, apró arca,

- gyűszűnyi sors-földnek őszi mélyszántása -.

Mellette vén párja könny-fátyolos szemmel,

múlt emléken borong, hulló falevéllel.

Inas kezük reszket, emelik tétován,

hívó ujjuk hegyén sírdogál a magány.

Akadozik hangjuk, amikor suttogva

a nékik fontosat szedegetik sorra.

Fény-álmaik örökre álmok maradtak,

ágyukban éjente éberen forognak.

Sótlan már a nappal s csóktalan az éjjel,

vérük, jaj, nem pezsdül szerelem tüzével.

Az Idő lidérce régen rácsókolta

bódító mákonyát az aszott csontokra.

Őket –könyörtelen, napot napra osztva –,

májfoltos, halotti maszkká csupaszítja.

Szemük összevillan - ifjúság varázsa -,

mosollyá szelídül arcuk ezer ránca.

Gyökérként fonódik tenyér a tenyérbe.

- Elmentek az évek, ára életüknek -,

mondják csendesen, és kevésbé örülnek

a holnapot ébresztő hűs hajnali fénynek.