Mesteri szövegelők

Elsőként Hadházi László lépett színpadra, aki - mondjuk meg őszintén - az est gyengébben ragyogó csillaga volt. Nem volt baj a poénokkal, mindegyiknél felharsant legalább kétszáz torokból a mélyről jövő hahota... Valahogy mégis kicsit erőltetettnek, parányit túljátszottnak, túlírtnak tűntek a sztorik. Zárójelben: még így is jobb volt, mint amire a tévés szereplések alapján számítani lehetett.

Hadházi László után érkezett Badár Sándor. Ő sokkal természetesebbnek tűnt. Pedig alighanem mindenki tudja, hogy az egész stand-up műfaj alaposan megtervezett, jól megírt darabokból áll. Neki mégis sikerül elhitetni, hogy mondandója nagy része, a vasúti történetektől, a szentesi sztorikon át, a Szőke Andrással megesett mesékig mind-mind spontán. És ettől jó íze lesz az egésznek. Plusz nagyon érzi azt is, miből mennyi kell a közönségnek, s mindig, hajszálpontosan annyit ad, amennyi szükséges.

Egyetlen kivétellel: a végére már valahogy túl sok volt a jóból. A harmadik óra felé közeledve az ember ugyan még teli szájjal röhögött, de az agya már nem működött teljes kapacitással: kezdett kiégni a vicc-relé. Ha negyedórával előbb vége, még azzal a jóleső érzéssel távozhatunk, hogy bár tartott volna még félórát...

Azért persze így sem panaszkodhatunk, a nevetőizmokat megmozgatták - nem is akárhogy...