Az én történeteim – 17. rész

1983 nyarán a nagymamám 75 éves korában szívgyengeséggel kórházba került. Nem javult az állapota, ezért két hét után elszállították a csákvári szanatóriumba, ahol már oxigénpalackról lélegeztették. Egy hétig volt ott. Utolsó látogatásunkkor bíztattuk, hogy meggyógyul, de ő belenyugodva a sorsába csak annyi mondott, hogy – „nem látom én már, az én kis babámat”. (Ágikára, az akkor hároméves kislányunkra gondolt) Hazajöttünk és másnap kaptuk a táviratot, hogy a mama meghalt. Éjszaka elaludt és reggel már nem ébredt fel.

Mindent a mamának köszönhetünk

Szegény nagymamám, sokat küszködött életében, de hála Istennek az utolsó húsz évet már a városban, egyre jobb körülmények között, a családdal együtt élte le. Láthatta, hogy az erőfeszítései nem voltak hiábavalók az unokái, akikre az életét feltette, révbe értek és már öt dédunokája van. Élete végéig egy háztartásban élt a húgomékkal, külön szobája volt és a végén hat éven keresztül mi is ugyanabban a lépcsőházban laktunk a Köztársaság út 6-ban.

Én és a húgom mindent neki köszönhetünk, mert ő beteljesítve korán meghalt anyánk kérését, nagy nehézségek árán, de felnevelt bennünket. Köszönöm a húgomnak és a férjének, hogy 1967-től együtt lakva a nagymamával, vigyáztak rá és bár nem szorult ápolásra a gondját viselték. Nyugodjon békében!

Amerikai kapcsolat

A mama halála után, meglátogattam anyám sírját Szigetszentmiklóson, ahol az ottani ismerősöktől megtudtam, hogy az édesapám Oroszi Lajos, aki nem vette el anyámat, még 1956 előtt megházasodott és született egy nálam négy évvel fiatalabb fiú gyermekük. Az 1956-os forradalom után, 1957-elején egyik barátjával, aki szintén nős volt, a feleségekkel és a gyerekekkel együtt disszidáltak az USA-ba és a New York állambeli Buffalóban telepedtek le.

Csak a barátja címét tudtam megszerezni és írtam neki, hogy adja meg apám amerikai címét, hogy írhassak neki. (Ennek a levélnek később még nagy jelentősége lett) Megküldte apám címét és egy fényképet, amely 1958-ban készülhetett Amerikában, apámról és a családjáról.

(Mi a mamával, abban az időben egy pincében laktunk a pentelei pincesoron).1984-ben (38 éves koromban) írtam apámnak, hogy szeretnék vele levelezni és ha Magyarországra jön szívesen találkoznék vele. Válaszolt is, és írtunk még három, vagy négy levelet egymásnak.

1985-ben Szigetszentmiklóson kihantoltattuk (az 1951-ben elhunyt) anyám sírját. A csontjait egy kis faládában kaptuk meg és megrendülten raktuk át egy kis koporsóba, majd Dunaújvárosban a mama sírjába, fölé temettük. Így legalább anya és lánya együtt vannak és egyszerre látogathatjuk a sírjukat. (immár több mint negyven éve) 

Egyre több feladat a gyárban

A gyárban annyi változás történt, hogy a főnökömet, László Ferenc gépészeti szakági vezetőt, akinek a helyettese is voltam, 1985-ben megválasztották országgyűlési képviselőnek. A sok elfoglaltsága mellett igyekezett helyt állni a gyárban is, de ettől kezdve rám is több feladat hárult. Ennek elismeréseként 1985-ben kaptam egy „Kiváló dolgozó kitüntetést.” 

A napi karbantartási feladatok mellett, az átszervezések is folyamatosak voltak. A kezdeti központosítási hullám kicsit alábbhagyott és néhány dolgot vissza kellett csinálni. Ilyen volt például a technológiai területeken lévő forgácsoló műhelyek központi programozásának megszüntetése és a hatáskör visszaadása a területi karbantartó vezetésnek.

1985-ben az Üzemfenntartási főmérnök személye is változott. A vezérigazgató-helyettes, dr. Répási Gellért nyugdíjba vonulása után a főnökünket, Bozsik Imrét kinevezték vezérigazgató-helyettesnek és helyette Pöstényi Balázs lett az Üzemfenntartási főmérnök. Ő azelőtt az Acélmű gyáregység vezetője volt. 

Apám Magyarországra jött

1986. elején apám -, akivel leveleztem - megírta, hogy a nyáron jönnek Magyarországra és hozzánk is eljönnek. Csak ketten jöttek haza a feleségével, mert a már felnőtt fiuk, 30 éves korában betegségben meghalt.

Árván maradt egy fiú unokájuk, akit az amerikai feleség elvitt magával és az öregek egyedül maradtak. Adtak egy fényképet a fiuk egykori esküvőjéről. 

Amikor meglátogattak bennünket Dunaújvárosban, mi a Tanácsköztársaság úti harmadik emeleti lakásunkban fogadtuk őket. Elég feszélyezve éreztük magunkat. Én magáztam és keveset beszéltünk a régi időkről. Mivel autónk nem volt és a belvárosban laktunk, kisétáltunk a Vasmű útra és a felső Duna partra. Pár órát voltak itt, aztán visszamentek Szigetszentmiklósra, majd onnan Amerikába. Úgy láttam, hogy nekik és nekünk sem volt nagy élmény a találkozás. Csináltunk néhány közös képet a városban. 

Újra beültem az iskolapadba

1985-ben, a gyárban volt egy kis bérgazdálkodási vitám dr. Szamosi Györggyel, az Üzemfenntartás gazdasági vezetőjével a dolgozók bérével kapcsolatban. Én szerettem volna, hogy a 15%-os mozgó bér ne járjon automatikusan, hanem annak legalább egy részét teljesítménytől függően a művezető személyenként határozhassa meg. A gazdasági vezetőnek az volt a véleménye, hogy ez egy naiv elképzelés és megvalósíthatatlan. Ez volt a kiváltó ok, amiért jelentkeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Gazdasági mérnök szakára, hogy bővítsem a közgazdasági ismereteimet. 

Ott mindenről szó volt, csak a teljesítménybérezésről nem. Mivel már volt egy diplomám, csak két évig kellett járnom, havonta egy hetet. Végül, 1987-ben kaptam egy közgazdasági diplomát is.

Lassú, de látható életszínvonal növekedés

A Tanácsköztársaság úti két szoba hallos lakásunkban a három gyerekkel egyre szűkösebben voltunk. Gyűjtögettük a pénzt és tervezgettük a lakáscserét. Attól kezdve, hogy 1983-ban meghalt a mama, már nem volt fontos, hogy ott lakjunk a húgomék közelében.

Végül 1986 végére összegyűlt annyi pénz, hogy belevághattunk volna a lakáscserébe. Találtunk is megfelelő lakást, de még mindig hiányzott harmincezer forint, ami akkor nagy pénz volt. Eszembe jutott, hogy egyszer, amikor nagyon szerettem volna egy új nagykabátot, a nagymamám mondta, hogy „vegyél fiam lottót hátha nyersz”. Lehet, hogy imádkozott is érte, mert akkor nyertem hatezer forintot.

Bízva a szerencsémben most is vettünk egy lottót és nyertünk egy huszonötezer forintos bútorvásárlási utalványt. Megbeszéltük a nejemmel és írtunk a LOTTÓ igazgatóságnak egy szívhez szóló levelet, hogy három gyermekünkkel éppen lakáscsere előtt állunk ezért, ha lehetséges fizessék ki pénzben a nyereményt.

Lakáscsere és később új autó is

Kifizették és elköltöztünk a Ságvári iskola mögötti Kállai Éva út 5-be, egy harmadik emeleti 1+3-félszobás szövetkezeti lakásba. (ma ez Deák Ferenc út)

Ez négyzetméterre szinte azonos volt az előző lakásunkkal, csak jobb beosztású. 

Átalakítottuk úgy, hogy mindhárom gyereknek külön szobája legyen. Az átalakításhoz egy engedélyezett terv kellett, amit elkértem a mögöttünk lakó Horváth Istvántól, a későbbi vezérigazgatótól, aki már előttünk megterveztette és átalakíttatta a hasonló lakását. A sógorommal lefalaztuk a két félszobát és ajtót vágtunk az előszobából a lefalazott szobába. Kétszáz lyukat fúrtam a 150 mm vastag panelba és úgy szedtem ki húsz kg-os darabokban az ajtó helyét. Nem örültek a szomszédok. Ezzel mind a három gyereknek külön szobája lett és a nappali szobánk is megmaradt.

Pár év múlva megkaptuk a már korábban megrendelt és befizetett fehér, napfénytetős „Dacia kombi” személygépkocsinkat és egyre jobban éreztük magunkat a bőrünkben. Béreltünk a Városi tanácstól egy kb. 200 négyzetméteres kis telket a Baracsi út napos oldalán (a mai Gőzmalom utca felett) és még kertészkedtünk is. Nem volt messze, ezért gyalog a vállunkon vittük és hoztuk a szerszámokat a Kállai Éva útról a Baracsi útra. Közben azon ábrándoztunk, hogy ezen a déli fekvésű helyen, milyen jó lenne építeni egy családi házat. Egy évig műveltük a kertet, de nem sok eredménnyel, mert mire megérett valami, már le is szüretelték az arra járók. Visszaadtuk a telket, de legalább kipróbáltuk milyen a kisgazda élet.

A feleségem a Parkfenntartásnál volt adminisztrátor. Megbecsülték és jól érezte magát a munkahelyén. 1986-ban „Kiváló dolgozó” kitüntetést is kapott.

 A fiam (Miki) kitanulta az „erősáramú berendezés szerelő” szakmát és a vasműben dolgozott, majd bevitték katonának. A nagyobb lányom (Andi) 15 éves volt és fodrásznak tanult. A kisebbik lányom (Ági) 7 éves volt és a Móricz Zsigmond általános iskolába járt. (folytatjuk)

Szerző: Nyíri Miklós