A vállalhatatlan társbérlővel is együtt lehet élni egy darabig

No, nem a hétköznapi, amikor emberek, családok kényszerűségből egy fedél alatt kell éljenek, mert ez a fajta lakhatási mód talán már nem is létezik, csak családokon belül. A természet sokak által kisebb és nagyobb sikerrel ki- és megpróbált ábrázolása volt a cél. Vagy csak következménye annak, hogy még hétköznapi stresszt oldó túrázásokon is állandó útitársa valamilyen fényképező alkalmatosság. Nyilván azzal a szándékkal, hogy hazavigyen valamit abból, ami szépségbe belebotlik. Hogy hatványra emelje úgy, hogy mindenki jól járjon. A pompa forrását nem csonkítja, mégis egy darabjához bármikor, bárhol hozzáfér. És nekünk is lehetővé teszi, méghozzá úgy, ahogy kevesen – félek, szorulok majd a kifejezésért –, ahogy csak egy művész tudja. Mert bár önmagát mindig fotóriporterként aposztrofálja, de már régen szűkek számára annak keretei. Talán nem véletlen, hogy éppen kiállításának megnyitóján jelentették be, sikeresen pályázott az Újpart Képző- és Iparművészek Egyesületének tagságába, örömmel fogadták a városhoz kötődő művészek.

De vissza a természethez! Mit csinál az átlagember és az átlag művész, ha bokáig jár a csahosban? Megpróbálja megmutatni saját eszközeivel, amit lát. Azt sokszor már túlcsordulóan giccses szépséget, ami annyiszor nyűgözi le, ahányszor csak az erdőt-mezőt járja. A képeken jellemzően idilli szépség uralkodik, kissé természetfeletti megvilágításban. Szabóné Zsedrovits Enikő képeit is a harmónia uralja, ám van egy erős csavar a megközelítésben. A társbérlet. Ez is kényszerű, a részt vevő felek nem összeillőek. Ám már annyi ideje létrejött a kényszerű szövetség köztük, hogy számunkra, átlagos természetjárók számára sokszor már ingerküszöb alatt maradnak. Ez a mi optikánk torzítása. Másrészt oly régen vertek tanyát, hogy a természet már elkezdte a saját formájára igazítani. Mert továbbra is ő a domináns ebben a társbérletben.

Ráadásul az alkotó eszközeit mesterien állítja a cél szolgálatába, és a fotó széles tárházából azokat húzza elő, amelyektől nem a vérlázító kontraszt, a hétköznapi idegborzolás erősödik, a mélységélességgel, a tónusokkal, a kompozícióval megtanít úgy nézni, hogy a szépet lássuk meg abban is, ami egyébként elfogadhatatlan. Persze ezzel nem legitimálja a tűrhetetlent (az erdőből ő is mindig több tárggyal jön ki, mint amennyivel belépett), nem állítja, hogy a társbérlőnek ott a helye. Viszont képeinek segítségével művészet lesz az elhagyott kanapéból, törött mosdókagylóból, a lila WC-illatosítóból is. Szembe-, párba állítva az érintetlennel, hogy a szeméttel szemben kialakult „farkasvakságunk” ellenére se felejtsük el, milyen lenne, ha nem társbérletben kellene élnünk. Hanem valahol a földi paradicsomban.

Június közepéig még együtt lélegezhetünk a képekkel az evangélikus templom nyugalmában.